2007. október 11., csütörtök

Jonesborough 14 - Ed Stivender harmadszor

Hát igen. A monitorkodás egyik jellemzője (direkt nem hivom hátránynak) hogy az ember köteles azokat a mesemondókat hallgatni, akik abba a sátorba vannak beosztva. Ez pedig aznap délután elsőként kedvenc szentünket jelentette.
Kezdtem nagyon megszeretni a fickót. Szépen és humorosan mesélt, amolyan gyorstalpaló-stilusban, és az egész fellépés hamarosan egy nagy versennyé alakult, hogy vajon ki tudja-e késziteni a vékonyka nőt, aki jeltolmácsként működött közre a szinpadon... (a legtöbb szombati fellépésen volt jeltolmács). Sikerült neki; nem hiszem, hogy az amerikai jelbeszédben az égre emelt tekintet és a vállvonogatás mást jelent, mint nálunk... nagy nevetésbe fulladt a dolog. A nagyját azért persze le tudta forditani a hölgyemény, Ed bácsi nem akart a közönséggel is kitolni...
Kezdetnek meghallgathattuk a Hamupipőke modern verzióját, üveg sportcipővel, dőltünk a röhögéstől. Másodjára egy hosszabb sztori következett, az egyik legjobb, amit a hétvégén hallottam - két vadnyugati pasi gyereket rabol, hogy vátságdijat kapjanak érte, de a kisfiú rossz választásnak bizonyul, mert kikésziti mind a kettőjüket, és a végén ők fizetnek a szülőknek, hogy visszavegyék... amilyen bugyután hangzik, olyan kedves történet volt, lélektani mélységekkel meg sok poénnal, és olyan aranyos jelenetekkel, mint például amikor a csapat nem túl okos de jószivű erőembere türelmesen próbálja elmagyarázni a kis ördögnek, mitől zöld a fű és mitől üresek a lyukak...
Ed előre felhivta rá a figyelmünket, hogy a történet új a repertoárjában, és még begyakorlás alatt áll, és megkért minket, nézzük el a hibákat amiket vét; ez hallatlanul szimpatikussá tette számomra, még akkor is, ha egész idő alatt csak egyetlen egy hibát vétett, és azt is szépen sikerült eltussolnia (felcserélte a neveket a párbeszédben. "Bill, miért neveztél Billnek az előbb?..."). Nem tudnám pontosan megmagyarázni, de jól esett, hogy előrukkolt vele; közelibbnek éreztem az egész folyamatot, ami egy mesemondót elvisz a Fesztivál szinpadáig...
A harmadik történet meg végképp feltette a pontot az i-re: Piper's Revenge. Ismerem, szeretem, sokszor meséltem, tanitottam is; Edtől hallani pedig olyan volt... hát, amikor egy kedves ismerős mesél egy kedves ismerőst. Na. Nagy nevetés lett a vége.
Az utolsó néhány percben nem állta meg, hogy ne villantson előttünk: kért egy mesecimet, egy mondást, egy helyet, egy szereplőt és egy szokást, és mindezt összegyúrva rögtönzött nekünk egy eléggé furcsa történetet arról, hogyan hasznositják újra a kiöregedett hercegnőket jótündér keresztanyaként...
Hát, ha létezik Ed Stivender fan club, akkor biztosan a tagja vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése