2007. december 31., hétfő

BUEK

Mindenkinek nagyon boldog 2008-at kivanok!!!!
(Foleg azoknak akik olvassak a blogomat:)
Ejfelkor gondoljatok arra hogy nalam meg javaban 2007 van :D

Pillangópark

Reggeli mise Providence-ben, kávé és forró csoki az olasz negyedben bajszos pincélbácsi marcipános sütijeivel; kisebb séta, bevásárlás olasz piacon (turrón, kenyér, csokoládé). Amikor végül visszazsúfolódtunk a kocsiba, Grannzék úgy mellékesen megkérdezték tőlem, nem baj-e, ha a szép időre tekintettel kirándulunk egy kicsit; mit lehet erre válaszolni? Na jó, hát rendben, ha annyira akarjátok, egye fene, elviselem...
Zene a kocsiban, beszélgetés; jó sokáig úton voltunk, de nem zavart, vidáman nézegettem a tájat; három államban sikerült ma megfordulnunk (Connecticut, Rhode Island, Massachusetts). Végül aztán befordultunk egy tipikus „útszéli érdekesség” parkolójába (ideát ez külön műfaj, és nem, nem hiányosan öltözött hölgyeményeket jelent). Ami nem volt más, mint egy hatalmas, valódi pillangóház (igazi pillangók. Tudjátok, ronda kicsi rovarok szép szárnyakkal. Nem hiányosan öltözött hölgyemények. Keep your mind out of the gutter). Egy hatalmas, félig üvegfalú épület, ahol berendeztek egy hatalmas, trópusi dzsungelbe oltott virágoskertet, és telerakták legalább százféle szines, élő pillangóval.
(Ez volt Grannyéktől a szülinapi ajándékom, és azt kell mondanom, hogy álmodni sem tudtam volna szebbet). Az ember csak besétál, és hirtelen mindehonnan pillangók bukkannak elő; ülnek a virágokon és a leveleken, nektárt szivogatnak az etetőkből; először csak a kisebbeket látja az ember, a pici piros-feketéket és az átlátszó szárnyúakat, azután a szeme sarkából megpillant valami csillogó kéket, és mint egy nagy, életre kelt virág, kissé kótyagosan elbilleg előtte egy kéttenyérnyi kék lepke (a nagy kékek, mint kiderült, elég félénkek és szégyellősek; a többiekkel ellentétben amint leszállnak, összezárják a szárnyaikat, és rusnya barnák lesznek. Órákig vadásztuk őketGrannyvel, végül a békésen üldögélő Grandpa térdére sikerült egynek letelepednie). Rászállnak az emberekre is, ha szép szines a ruhájuk vagy édes parfümöt használnak; egy a fejem tetejére telepedett le, és a hosszúkás narancssárgák (kiméljetek meg a rendszertani megnevezésektől) egyfolytában rajzottak a táskám körül, nyilvánt azt hitték hogy valami gigantikus elfajzott nőstény a saját fajtájukból.
AZ egész délutánt a pillangóházban töltöttük. A lepkéken kivül voltak még kisebb maradak, például papagájok, és mindenféle gyikok és békácskák, egy tóban aranyhalak, egy rakat pici csirkeszerű izé, és egy gárdányi fiatal srác akik az előbb felsoroltakat terelgették és védelmezték a gyerekektől. Voltak persze mindenféle szigorú szabályok az élővilég rongálása ellen, de egy-két pille még igy is kissé nyúzottnak tűnt...
Az ajándékboltban meg aztán volt pillangós mindenféle, matricától ékszerig; beszereztem a szokásos brossúrát (a kertben élő lepkékről szól) meg egy posztert a „pillangó ábécével” (valami őrült természetfotós addig vadászott, amig az ábécé összes betűjét megtalálta a lepkék szárnyain; hihetetlen, de igy van. Még a számjegyeket is. Elképzelem mennyi időt ölhetett bele... az eredmény mindenesetre gyönyörű...)
„Pille vagyok, pillangó” (huh; gyermekkori trauma, hehe *kacsint az Arrabonásokra*)
Újra elő fogom túrni a pillangós meséket, amiket gyűjtöttem; remélem egyszer ott is elmondhatom majd őket, a kertben :)

2007. december 29., szombat

Egy nap a könyvtárban (általános iskolai fogalmazás feladat:)

Miután átestünk a reggeli kettős traumán (1. hétkor fel kellett kelni, 2. Granny fél órát kereste a kocsikulcsait), és az amerikai munkanap kezdő szertartásán (drive-in kávé a Dunkin Donuts-tól), elkocsikáztunk Granny munkahelyére, Békaváros könyvtárába. Békavárosnak van rendes neve is, Willimantic, de mivel még az utca is békákkal van kirakva, maradok ennél az elnevezésnél... azt hiszem irtam már a jelenség okáról az egyik korábbi bejegyzésben (mi? Nem? Na tessék szépen visszaolvasni, a kutya meg a mája). A helyiek csináltak egy jótékonysági projectet, olyat mint a pesti tehénparádé, csak békákkal, úgyhogy most minden sarkon áll egy tiritarka békaszobor, az egyikkel le is fotózkodtam (képek majd a koleszból, a helyi gép halálán van).
A gyerekkönyvtár szines és csendes és barátságos; csak részben könyvtárszerű, viszont az első öt perc után megállapitottam, hogy minden könyvtárnak minimum ilyennek kéne lennie... újabb kulturális adatmorzsák az otthoniaknak:
1. Amerikában minden nyilvános könyvtár ingyenes, totálisan és teljesen (köhöm köhöm, Szabó Ervin drága, köhöm köhöm) – Granny majdnem a szék alá esett amikor megmondtam hogy nálunk fizetni kell az olvasókártyáért
2. Az egész állam összes nyilvános könyvtárára egy olvasójegy érvényes
3. Kiolvasott könyveket bármelyik könyvtárban le lehet adni, visszajuttatják az adott városba
4. A gyerekkönyvtár (külön emelet) rendelkezik mindennel, ami szem-szájnak ingere: számitógépek internettel a gyerekek részére, játszósarok párnákkal a legkisebbeknek, külön mesemondó terem (!!!) (sic!) szines szőnyeggel; fotelek, párnák, kanapé, sok asztal, egy rakat játék, egy nagy állvány bábokkal...
5. És persze a könyvek. Nagyon sok könyv. Granny állitja hogy olvasta az összeset (neki könyvtárosként kötelessége elolvasni, mi kerül a gyerekkönyvtárba), de nekem egy fél életbe kerülne... azért sikerült elég jó időt futnom, másfél polc hat óra alatt... találtam egy-két valódi gyöngyszemet (legújabb kedvec: A faun és a favágó lánya, szivecske ide Mr. Tumnusnak)
6. Minden nyáron az összes gyerekkönyvtárban (és a legtöbb felnőtt könyvtárban is) summer reading program-ok zajlanak – van egy megadott téma, és a köré szervezik az összes nyári programot (tavaly középkor volt, előtte nyomozók és nyomozás, azelőtt csillagászat és világűr, előtte meg Egyiptom; azt hiszem az idén bogarak és bogarasságok lesznek teritéken). A cél az, hogy minél több gyereket vonzzanak a könyvtárba, akik otthon érzik magukat, és inkább itt lógnak a szabadidejükben, mint az utcán. Szóval vannak versenyek, játékok, mesemondás, zene, kézműveskedés, minden ami szem-szájnak ingere; egész városon keresztül zajló nyomozósdi, falra festett óriási sárkányok, sütés-főzés (igen, a könyvtárban), meg még vagy egy tucat dolog, amiket Granny meg a többi könyvtáros találnak ki és vezetnek le, és én személy szerint úgy gondolom, hogy a kölykök errefelé állati szerencsések... (ja, és minden ingyen van).
7. A nyár végeztével a programok tovább zajlanak
8. A gyerekkönyvtárban van videó és zene is, és külön spanol szekció a kis latinóknak (meg nekem, hehe), sőt, még egy manga-sarkot is sikerült találnom (bár hogy az mit keres a gyerekkönyvtárban, arról sejtelmem sincs, de annyi baj legyen).
Észre sem vettem, és elrepült a nap (átugrottunk Grannyvel a helyi kávézóba ebédelni); csak akkor csöppentem vissza a valóságba amikor rám oltották a villanyt egy jó kis könyv közepén, mert zárt a könyvtár. Hazafelé jövet köröztünk egy kicsit a helyi egyetem campusán – a legutolsó békás kis porfészek egyetemének akkora könyvtára van, mint az OSZK (tudom, tudom. „It’s not about the size, mate...” Mit tegyek, nerd vagyok. Offical Nerd. Dork. Freak. Lehet válogatni.)

Ja, es paella volt itthon vacsorara. Kagylok meg rakok meg minden. Es megettem! Hova fajul a vilag...:D

2007. december 27., csütörtök

Egy nap az indiánok között

Mire kivakartam magam az ágyból, Granny túlvolt már a teázáson is; persze mégis én készültem el előbb, és volt időm kiselőadást tartani Grandpanak a magyar szentekről és az Árpád-házról általában, amig Granny öltözködött. Grandpa nem tud beleunni a kárdezgetésbe, mindent hallani akar Magyarországról – én meg szivesen mesélek... egyes és kettes számú lányok még pizsamában ébredeztek a konyhában, amikor mi már útra készen álltunk; idősebb lány lebiggyesztette a száját, amikor mondtam neki, hová készülünk. „Tudod ugye, hogy azok ott nem igazi indiánok?” Kisebbik lány vigyorgott „Az én kölyköm indiánabb náluk.”
Ismeritek a mondást ugye, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában? Na, ez Grannyre halmozottan és hatványozottan igaz. Négy felnőtt gyerekéből egy sem hallotta még mesélni (mióta felnőttek); teljes mértékben hidegen hagyja őket mind a művészet, mint a mesemondás, a történelem és a folklór úgy általában. Elképesztő. Karácsony este idősebb fiú beszélgetett velem, és kissé bátortalanul megkérdezte: „Mondd, mennyire jól mesél az anyám? Úgy értem, tényleg jó ebben az izé... ebben a mesélős dologban?” Leesett az állam. Granny az egyik legjobb mesemondó akit ismerek, és egyik gyereke sem tud róla! Nem is igazán érdkeli őket. A család egyetlen tagja, aki nem tud betelni vele, és minden egyes alkalommal száz százalék odafigyelést követel meg tőle a lehető legtöbb történettel – na, kitaláljátok, kicsoda? Persze hogy Lucian :)
Egy szó mint száz, otthagytuk az ébredező családot, és kettesben nekivágtunk a kirándulásnak. A kaszinó parkolója tömve volt, az egész épület csillogott és villogott (morzsa: minden indián rezervátumnak megvan a maga kaszinója, mert ez volt az egyetlen olyan létesitmény, amit egy rezervátum legálisan működtethetett; sőt, egy időben rajtuk kivül senki másnak nem is lehetett kaszinója). A két lány egyébként itt dolgozik, egyikük pincérnő, másikuk italokat kever (szóval valszeg a megjegyzéseikben az is közrejátszott, hogy már mindenük tele van a hellyel...)
Átléptük a rezervátum határait; köd volt és szemerkélt az eső, és körös-körül csak a fenyvest láttuk. Gyönyörű egy hely lehetett ez, mielőtt sápadtarcú barátaink idetolták a képüket... (nem mintha az indiánok nem égettek volna erdőt hogy földhöz jussanak – csak hogy adjunk egy pofont a nemes vadember mitoszának is, igy igazságos). A múzeum környéke sokkal csendesebb volt, mint a kaszinóé (minő meglepetés); szép nagy modern épület, üvegfalú aulával és egy nagy kilátótoronnyal.
A kiállitás pedig egyenesen elképesztő. Átlag látogatónak 3-5 órát vesz igénybe a végignézése; mi átsuhantunk rajta 2 óra alatt, mert vissza akartunk érni a mesemondásra. Az első út az alagsorba vezet, ahol a jégkorszak van berendezve; csepegő falak, kitömött állatok, csontok meg leletek körben a falak mentén, középen pedig egy életkép, életnagyságú rénszarvasokkal és emberekkel, utóbbiak épp vadásszák és feldolgozzák az előbbieket. Kövezzetek meg, minden tudománytalanságuk ellenére imádom a diorámákat. És az emberek egészen életszerűek voltak, mint egy panoptikumban, és mindenféle dolgot meg lehetett fogdosni, medvebőrt meg szerszámokat. És ez csak a kezdet.
Mint kiderült, az egész múzeum erre az elvre épül: egy dioráma középen, és a falak mentén tárolók leletekkel meg tárgyakkal, és további magyarázattal. Feldolgozták az indián élet minden egyes területét, étkezéstől öltözködésig; külön termek voltak a videóknak, mint pl. főzés, eszközkészités, wigwam-épités meg hasonlók. A kedvencem az a tároló volt, ahol egymás mellé rakták a modern és az indián eszközöket (kalapács, fejsze, fúró, horgásztháló stb.). És csak ezután jött a java.
A múzeum közepén egy hatalmas teremben berendeztek egy indián falut. Sűrű erdő plafonig érő fákkal; középen a tisztáson wigwamok, amikbe be lehetett menni, és a szinte ijesztően élethű bábuk tettek-vettek mindenfelé. Kitömött állatok és állathangok meg midnen; majdnem egy teljes órát bolyongtunk a faluban, és nézegettük a mindnenapi élet jeleneteit, halászattól a gyógyitásig. Nagyon jól kitalált és remekül felépitett kiállitás volt. Öt csillag. Inkább hat.
Ezek után már csak a szokásos záróakkord volt hátra: „És akkor jöttek a fehérek.” Az utolsó termek a telepesekkel és a kereskedelemmel foglalkoztak, és azzal, hogy hogyan éltek/élnek az indiánok a rezervátumban. Volt egy helyes csoportkép a jelenlegi lakosságról (sokan közülük keveredtek az afrikaiakkal, igy az indiánok egy része kinézetre fekete; de mindenki aki a rezervátumon lakik, tartja a tradiciókat és beszéli a nyelvet). Persze ez a történet sem volt békés és erőszakmentes: a Pequot (hm, ezt mintha eddig nem emlitettem volna: Mashantucket Pequot Museum & Research Center, ez a hely neve – Pequot a törzs) népnek is megvolt a maga háborúja a fehérekkel, az 1630-as években; személyes sértődéseel kezdődött és egy 600 fős indián falu lemészárlásával ért véget. A Mohegan törzs (Hartford és környéke) az angolok mellé állt, mert jobban utálták a Pequotokat mint a fehéreket... ezt azóta sem felejtették el nekik. A kiállitás végén volt egy moziterem, ahol egy félórás filmet lehetett megnézni a háborúról; rendes történelmi film volt, remek diszlettel, jelmezekkel, szinészekkel (az indián főhős srácnak gyönyörű arca volt, mellesleg) és megfelelő ennyiségű vérrel és brutalitással (és az indiánok indiánul beszéltek, ami nagyon jól hangzott). És még épp időben vége lett, hogy jó ülőhelyet találjunk magunknak a nagycsarnokban, készen a mesemondásra.
A meghivott mesemondó indián volt, de nem Pequot – Seattle-ből érkezett a fellépésre. Valódi mesemondó és medicine man, még az öregektől tanult (és ő is elég öreg már, bár a saját népe mértékével még nem számit elder-nek). A neve Whis.stem.men.knee (pontok helyére képzeljetek olyan kattogó hangokat amiket nem lehet kimondani :P és még azt hittem a magyarok vagányak az ű-vel :D ). Trickster-történeteket mesélt (Granny meg én már a gondolattól is oda voltunk meg vissza; ezért is választottuk a mai napot a múzeumozásra); egy Varjú vs Polipasszony, egy Coyote vs Nagy Szikla, egy Medve vs Hangya és egy Kicsi Nép történetet. Legalább nyolc nyelven beszél folyékonyan, hallottunk is belőle eleget; pici, mozgékony emberke volt, mindenféle fura hangokkal az egyes szereplőkhöz, a közönség imádta. Pláne a gusztustalan részeket (minden trickster mesének van egy gusztustalan része – na jó, majdnem mindnek – a gyerekek imádják). Nagyon érdekes és klassz élmény volt hallani. Mire vége lett, már kopogott a szemünk az éhségtől; kajáltunk valami junk food-ot, azután letámadtuk a Trading Post-ot (igy hivták a múzeum ajándékboltját). Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze a legtöbb jóval drágábban, mint amennyit kifizetne érte az ember, de azért csudajó volt bámulni is. Gyönyörű ékszerek, edények, mindenféle könyvek; beszereztem a múzeum vezetőjét (mert persze fotózni azt tilos volt az egész kiállitáson), meg néhány apró kacatot a mesemondó batyum számára (egy pici pattintott nyilhegyet; egy lila kagylót amit az indiánok pénzként használtak; egy kavicsot a vidra jelével). Amikor kikveredtünk a boltból, még fellifteztünk a toronyba, hogy megnézzük a rezervátumot a magasból is; sajnos azonban a kilátás nem akarta mutatni magát, mert addigra eleredt az eső rendesen, és köd ülte meg a hegyeket. De azért gyönyörű volt és titokzatos.
Most aztán megint bele fogok szeretni az indiánokba.

Másnap – Szent István napi kiruccanás

Tekintettel a gyönyörű időre és a csendesnek igérkező délelőttre, Granny és Grandpa felpakoltak rögtön reggeli után, és elvittek világot látni. Kocsikázás New England-ben. Láttam mindenféle érdekeset, például a város tavát („It’s in the trunk”) (na ezért nem leszek soha hires iró, már megint egy utalás amit senki nem fog érteni...) (Neil Gaiman: Amerikai Istenek) meg a békás hidat (a helyi legenda szerint a telepesek egy éjjel megharcoltak egy rakat varanggyal mert azt hitték hogy indiánok motoznak a sötétben), a könyvtárat ahol Granny dolgozik, majd a Connecticut College campusát, ahol a mesemondó fesztivál szokott zajlani; letámadtuk a campus szinházát is, ami persze zárva volt, de azért bementünk hogy megnézhessem milyen klassz (és tényleg klassz. Kár hogy akkor éppen Northlandsben leszek). A következő állomás Mystic városkája volt (ilyen névvel New Englandben... komolyan csodálkoztam hogy nem láttunk egy békaembert sem), hires turistaközpont, volt bálnavadász település. Szerintem leginkább úgy néz ki mint egy második Stars Hollow (egyébként Moosup is kisértetiesen hasonlit a Szivek Szállodája diszletére). Onnan már láttuk a tengert. Lementünk New Londonig, a helyi Temze (nem vicc) torkolatához; sós levegő volt és sirályok és borzasztó hideg, de ez utóbbi nem nagyon érdekelt egyikünket sem. Leparkoltunk, lesétáltunk a vizhez; Granny meg én kavicsokat szedegettünk és társalogtunk a sirályokkal. Egy idő után elértük a homokos partot is; ott aztán Granny lerúgta a cipőjét, és a lábujjával kezdett irni a homokba, miközben és kuncogtam és fotóztam „Boldog Karácsonyt, itt járt Csenge Magyarországról” és smiley. Mikor jól átfagytunk, beültünk egy kis kávézóba átmelegedni némi kávé és forró csoki segitségével, majd visszafordultunk és hazakocsikáztunk. Útközben láttam egy pillanatra a holnapi kirándulás úticélját is: az indián rezervátumot (a múzeummal, ami kicsi és barátságos, és a kaszinóval, ami körülbelül akkora, mint a budai vár).
Már épp ebédidő volt, mire hazaértünk; legidősebb lány és családja tartott partit a szomszéd házban (Jenny családja). Újra elvesztem a barátok és ismerősök tömkelegében; szerencsére rám talált Betty, második fiú kétéves kislánya, és úgy tűnt, én lettem a kedvenc játszóőajtása a délután hátralévő részére (a kutya viszont utált, úgyhpgy becsuktuk a dolgozószobába). Körülöttem letjes gőzzel zajlott a családi élet, piszkálódással, nevetéssel, veszekedéssel, sértődéssel, kibéküléssel, meg ami kell; egy idő után visszajöttem a mi házunkba, és most itt ülök, bloggggolok, zenéket töltögetek Grannyék gépére, meg ilyesmik. És olvasgatok. Meg várom a holnapot.
Még mindig király ez a karácsonyi szünet :)

Karácsony napja

Késői kelés, reggeli forró csoki maradék sütivel; pokrócba csavarva ültünk a kanapén és karácsonyi koncertet néztünk (filharmonikusok valami olasz városban – a család imád mindent ami olasz) (nagyon csinos reneszánsz ruhák voltak rajtuk). Utána Grandpa is kibontotta az ajándékát, ami egy dvd volt, Róma madártávlatból; üzembe helyeztem a laptopot, és folytattuk a filmezést. Azután megint gitár; megjött a család egy része (idősebb lány, férj, három gyerek – Jenny és a két öccse) reggeli ajándékbontás. Nagy meglepetésemre én is kaptam ajándékot (népmese gyűjteményt, hármat). A nap hátralévő része lézengéssel, ajándékbontogatással, olvasással és alvással telt; az egész délutánra szükségünk volt, hogy kipihenjük a karácsonyeste fáradalmait. Vacsorára jött kettes számú fiú harmas számú feleséggel és két kislánnyal; a gyerekeknek még mindig volt bontani való ajándék...
Lassan kezdek leereszteni a nagy nyüzsi meg a vizsgaidőszak után.

Christmas Eve

Már kora reggeltől kezdve zajlott az élet a házban. Granny rádöbbent, hogy még semmi nem áll készen az esti rohamhoz; első körben felhivott mindenkit és megtiltotta nekik hogy hat óránál előbb jöjjenek, mert semmi nem lesz még kész. Második körben idegeskedni kezdett, hogy nincs elég kaja a várható negyven-egynéhány emberre; azonnal megindult a konyhában a sürgés (első lépésként eltávolitottuk a tébláboló Grandpa-t az útból, elküldtük garázst takaritani); kapcsoltunk zenét (ir karácsonyi dalok, Blackmore’s Night és egyéb nyalánkságok, amiket együtt énekeltünk) és nekiálltunk a főzésnek. Királyi többes; én apritottam, ő főzött. Saláták, chilli, pulyka, minden ami szem-szájnak ingere. Egy idő után Granny rájött hogy a munka nem halad rendesen, mert be nem állt a szánk (mesemondók egymás közt, ha), ezért inkább felküldött a gitárért az emeletre, és a munkamegosztás változott: én gitároztam, ő főzött. Hamarosan befutott Jenny is, kedvenc kicsi cheerleaderem (rövidgatyában és papucsban) és talált nekem új feladatot: bevonultunk a nappaliba ajándékokat csomagolni (folyamatsoan csacsogott, elsősorban azt kifogásolta, hogy három éve ugyanaz a csomagolópapir, azután mesélt a barátjáról, a családjáról, fociról, meg minden egyébről, én meg adotgattam neki a celluxot és mosolyogtam – egészen szórakoztató társaság a kiscsaj, nem lehet nem szeretni). Granny bekukkantott hozzánk és megállapitotta, hogy egyenesen bűn ennyi ajándékot látni egy kupacon – nem mondtam nemet, az egész nappali tele volt dobozokkal, padlótól plafonig. A wrapping-project végeztével lett egy kis szabadidőnk; Jenny elhatározta, hogy elmagyarázza nekem az amerikai foci szabályait. Leültünk a baba rajzasztalához a letörölhető rajztáblával, és kis csirlider beszélni kezdett, rajzolni kezdett, neveket meg posztokat meg mindenféle stratégiákat emlegetett, én pedig próbáltam követni. Azt hiszem, kialakult valami egészen halvány foglamam a foci lényegéről – ami máris több mint amire valaha számitottam... bólogattam szorgalmasan. Közben lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is; az első akihez szerencsém volt egy foghijas, vörös hajú hatévesforma kisfiú volt, aki odaállt mellénk, figyelte egy darabig Jenny magyarázatát, aztán fintorgott egyet: „Fogalmam sincs, miről beszélsz.” kuncogtunk; a kissrác megtorpant félúton az ajtó felé, és visszafordult; azzal a pillantással ölni lehetett volna. „Nem tudom felfogni miért talál engem mindenki hirtelen olyan mulatságosnak.” És mindezek után kiderült, hogy Lucian a neve... (na ettől sikeresen padlót fogtam) (igen, az igazi neve, ezt muszáj volt ideirnom a poén kedvéért) (egyébként egyszerre van a születésnapunk).
A ház attól a pillanattól kezdve robbanásszerűen telt meg emberekkel, és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat, hogy ki kinek a kicsodája; körülbelül egy tucat kisgyerek és négy tucat felnőtt tobzódott a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban. Plusz egy kutya, aki a káosz elől menekülve beköltözött az én szobámba.
Nagyon kedves és mosolygós emberek voltak. Random módon lettem bemutatva nekik, Granny mindenkinek eldicsekedett hogy mesélek meg gitározok. A legidősebb fiuk leült velem meg Jennyvel történelemről beszélgetni; Jenny panaszkodott, hogy megvágták pun háborúkból, mire nagybácsi elhatározta, kihúzza belőle, mennyit is tud valójában.
Életem legérdekesebb élménye a amerikai gondolkodással és tanitással kapcsolatban.
Jenny tökéletesen értette az összefüggéseket. Tudta, miért robbant ki a háború, ki mit miért csinált, hogyan tervezték el a hadvezérek a hadjáratot, ki mibe bukott bele; le tudta vezetni az eseményeket a pun háborúktól Octavianusig; tudta hogy működött a római állam, és apró részletekbe menően ecsetelte a csatákat és ostromokat. Mindezt egyetlen konkrét évszám, név és helynév nélkül. Elképesztő tapasztalat volt; ketten kérdezgettük, segitettünk neki összerakni a dolgot, és rá kellett döbbennem, hogy a kiscsaj gondolkodik. Amiben volt logika, azt tökéletesen értette is; csak az adatokkal volt bajban. Erre még rátett egy lapáttal,a mikor eldicsekedett vele, hogy a stratégiákat azért szereti annyira, mert tiszta amerikai foci; miután elmagyarázta nekem az alapokat, ezzel teljes mértékben egyet kellett értenem. Irt egy listát, ahol Hannibál meg Scipio egyenlőek voltak a Patriots játékosaival; ettől kezdve számára már gyerekjáték volt bármilyen csata leirása (hozzá kell tenni, az alapvető neveket és évszámokat azért tudta, ha rákérdeztünk, csak nem szerette használni őket). Azt is elmesélte, hogy töriórán csatákat kellett tervezniük egymás ellen, és mindenhol az ő stratégiája győzött, mert úgy épitette fel, mint egy focimeccs támadósorát... no comment (pozitiv értelemben. Komolyan. Csináljátok utána.)
Eljött az idő, hogy a gyerekek nekiessenek az ajándékoknak (az alapvető rendszer szerint kinyitnak egy rakat ajándékot karácsony este, és a „titkos” meglepetéseket pedig másnap reggel) mivel népes a család, minden gyerekre egy halom doboz jutott, és megkezdődött a tépkedés, boncolgatás, visongatás. Lucian a konyhába menekült a többiek elől, és a szemeit forgatta; őt egy doboz mágneses épitőkockával lepték meg a nagyszülők, amiből persze azonnal várat kellett épiteni. Leültünk a konyhaasztalhoz; ő épitett és magyarázott, én meg bólogattam. Amikor kész lett a vár, jött a sárkány meg a lovag; Lucian lelkesen mutogatta nekem a csapdákat és a titkos átjárókat, amiken keresztül a gonosz lovagok bejuthatnak az erődbe, és elvághatják a menekülés útját. Egy idő után rádöbbentem, hogy tulajdonképp a gonosz lovagok előnyben vannak, és ezt szóvá is tettem; a kiskölyök felvonta a szemöldökét. „Hát persze. A gonoszok sokkal coolabbak mint a jók. Fekete páncéljuk van.” Ezzel nem tudtam vitába szállni. Főleg amikor hozzátette, hogy a sárkányok is a gonoszokkal vannak, a jókhoz csak kutya jár (Playmobilról van szó, ha valakinek kimaradt volna ez az információ). Egy szó mint száz, a kis vörös csirkefogó belopta magát a szivembe (szegény gyerek. Amerikában komoly előitéletek vannak a fantasyvel és a szerepjátékkal kapcsolatban – szinte olyan súlyosak, mint a rasszizmus. Nem lesz könnyű élete, ha nem növi ki... és nagyon remélem hogy nem fogja :)elképesztően okos kölyök)
Az ajándékbontogatás kezdetével egyidőben eluralkodott a káosz a házban; attól fogva csak a tömegre emlékszem, random beszélgetésre egyetemről meg utazásról, ajándékokkal a kezükben cikázó gyerekekre, utolsó pillanatban elkapott üvegpoharakra és fájdalomküszöböt meghaladó hangzavarra; mozgalmas este volt, az egyszer biztos. És hangulatos is, bár nem a szó hagyományos értelmében... kissé ki is fáradtam tőle, estefelé sikerült beájulnom a szobámban egy órára; Grandpa kopogása ébresztett fel, aki azt szerette volna tudni, gitároznék-e egy kicsit a maradék vendégseregnek (10 óra körül lehetett, addigra megfeleződött a létszám). Gitározni? Bármikor. Kaptam a gitárt meg a kinyomtatott kottákat és levonultam a konyhába; csendes(ebb) beszélgetés, zenélés következtett, azután Granny addig nyaggatott mig elmeséltem a garabonciásos mesét. Utána ő is mesélt egyet (a gyerekek akik még ébren voltak álmélkodva hallgatták) azután megint zenéltem; megettük a maradék sütit, és végül mindenki hazaszállingózott. Éjfélre elcsendesedett a ház.

Érkezés és első reggel

Tegnap este jöttek értem; bepakoltunk a kocsiba, és ezzel számomra hivatalosan is megkezdődött a karácsonyi szünet. Útközben végig beszélgettünk; rengeteg kérdésük volt a magyarokról és Magyarországról úgy általában. Kiderült, hogy Granny (szokásos módszer, kicserélem a neveket; egyébként annak ellenére, hogy nyolcszoros nagymama, nagyon fiatalosan néz ki, negyven-egynéhány évesnek tippeltem volna; mindig nagyon elegáns és mindig mosolyog:) szóval kiderült, hogy újdonsült pótnagyim még ki is kölcsönzött egy rakat könyvet a könyvtárból ahol dolgozik, hogy utánaolvasson kicsiny hazámnak. Na ez egészen meghatott.
Nagyon international család; minden évben lakik náluk cserediák, hozzá vannak szokva. Grandpa olasz származású, Granny ir plusz német (tipikus sváb le se tagadhatja :D ), mindketten olasz állampolgárok is az amerikai mellett. A házuk szép nagy és tágas és nagyon csinos, a világ minden tájáról összehordott kacatokkal tömve (a falu neve Moosup, mellesleg; syerintem nincs a terkepen...); van saját szobám patchworktakarós ággyal és virágos függönyökkel. Rajtuk kivül még a legkisebb lányuk lakik itthon, egy évvel idősebb csak nálam, és van egy tündéri, bár meglehetősen erős akaratú kétéves kislánya (emlitettem már a sváb vérvonalat? :D ) (khm hát igen, megesik az ilyesmi) (a csaj egyébként nagyon jó fej, kissé bolondos, mosolygós) (milyen szerencse hogy immunis vagyok az éjszakai gyereksirásra, a kis pocok a szomszéd szobában alszik).
Este tűzoltó bevásárlást csináltunk útközben hazafelé (úgy értem, gyorsan beszereztünk néhány nagyon fontos dolgot vacsorára. Nem tűzoltókat vásároltunk.), azután letelepedtünk a konyhában, megvacsoráztunk és beszélgettünk (a magyar útikönyvet lapozgattam és válaszolgattam a szünet nélkül záporozó kérdésekre, mint pl. hogy mekkora egy pulikutya és mit tesz az ember a gulyáslevesbe és hogy ünnepeljük-e a Szent István napot). Gandpa egy idő után elvonult aludni, igy csak ketten maradtunk, Granny meg én; ő pitét sütött, és teát ittam, és beszélgettünk könyvekről, mesékről, mesemondókról, a családunkról (az övéket egyszerűen lehetetlen kibogozni...), ételekről, utazásról, meg mindenről ami eszünkbe jutott; mire észbe kaptunk, éjfél volt...

Kora reggeli kelés, tea, áfonyás fánk, indulás Providencebe reggeli misére (a csalad szokásos vasárnapi kirándulása) (igen, az a Providence, nem, nem néztem a sorozatot). A családról kiderült hogy hivő katolikusok (Grannyiék legalábbis), a templom gyönyörű volt és a mise is, egy lány énekelte a zsoltárokat, egészen elképesztően gyönyörűen... mise után körbekocsikáztak velem egy kicsit a városban, hogy lássam az egyetemi negyedet (kövezzetek meg, nem tudom melyik egyetem, de benne van az Ivy League-ben... Brown?), ami eléggé csinos volt; utána átléptük az olasz negyed határait, amit onnan lehetett tudni (nem, nem a Keresztapa zenéje szólt) hogy piros-fehér-zöldre változott minden karácsonyi dekoráció, egészen otthon éreztem magam. Megálltunk a fedett piacnál (egy mézeskalácsbolt előtt sikerült leparkolnunk, aminek különlegesen tündéri kirakata volt), befurakodtunk a karácsony előtti bevásárlását végző tömeg sorai közé; a piac egyik sarkát egy zsebkendőnyi cukrászda foglalta el, ami két pultból és két asztalkából állt; az egyiket sikeresen le is foglaltunk magunknak. Miközben emberek nyüzsögtek körülöttünk és a szomszéd asztalnál egy rakás olasz fickó hangosan beszélgetett, megittuk a kávénkat / forró csokinkat (első osztályú, ötcsillagos), és Granny meg én újra elmerültünk a mesemondóvilágban; Grandpa egy idő után otthagyott minket és nekikezdett a bevásárlásnak nélkülünk. A piac tele volt olasz kajákkal, tésztákkal, sajtokkal, olajbogyóval és minden finomsággal, amiktől azonnal Róma-hangulatom támadt; a tömegben egy nagy fehér bajszos bácsi cikázott egy tálca süteménnyel, és mindenkinek Buon Natale-t kivánt (a süti pilótakeksz volt, egyébként). Végül diadalmasan elhagytuk a terepet sok sok barna papirzacskóval megpakolva; az egyikben még meleg kenyér volt, amit a kocsiban el is majszoltunk majdnem egészen.
A délután a csendes (?) készülődés jegyében telt: beszélgettünk (ide ki is tehetném a pontot, mert gyakorlatilag egész nap be nem állt a szánk), tüzet raktunk a kandallóban, zenét hallgattunk (megosztottam velük az én zenéimet, mutattam nekik magyar népzenét amit nagyon szerettek stb.), fotókat nézegettünk (eldicsekedtem a szép reneszánsz bandámmal, szivecske ide, mire Granny előrángatta a saját reneszénsz ruháját a szekrényből... Mert ez egy ilyen család), azután Granny felhivta egy ismerősét, beszélt vele valamit, és fél órával később a fickó felbukkant egy gitárral! Igen igen igen! Újra volt gitár a kezemben! Totál el volt hangolva és fémhúros volt ami szét is marta a kezem azonnal, de kit érdekel... szépen felhangoltam és nekiálltam plömpögni, kissé bátortalanul mert a négy gyerekből kettő operaénekes egy meg zenetanár, szóval feltételeztem hogy hallottak már nálam jobbat is. De nagyon élvezték. Időközben beállitott Jenny, az unoka, majdnemtizenöt éves virgonc és szókimondó kis csirlider, aki leült velem Patriots versus Miami Dolphins meccset nézni és beavatott az amerikai foci rejtelmeibe. Ragaszkodó, jópofa csaj, a fotelban kuporgós csacsogós fajta; gyorsan megkedveltük egymást, miután egy-egy döntetlent játszottunk izlésből (én tettem egy megjegyzést a csirliderekre, ő meg az animésekre, azután bevallottuk egymásnak a valóságot és jót nevettünk). Egész estig nálunk lógott, és holnap visszajön; gitároztam neki, zenéket kerestünk az interneten, együtt vacsoráztunk. Időközben hazajött a család másik fele is a bölcsödéből; attól kezdve műanyag állatkerttel játszottam a padlón, zenét hallgattunk, birkóztunk, és kergettük a lakásban őfelségét (a gyerekzene itt is oly szörnyű mint otthon, haha – nagy ölelééééés). Édes egy kislány; szőke kékszemű tejfehér, negyedrészt afrikai negyedrészt indián... :D
Csendes vacsora utáni teázgatással zártuk a napot, hármasban, Granny Gandpa meg én; most meg itt ülök a patchworkos takarón és irom a blogomat. Éljen éljen.

2007. december 22., szombat

Boldog Karácsonyt!

Nemsokára indulok: egy mesemondó családnál töltöm a karácsonyt meg az újévet (nem messze innen egy kisebb városban). Blogolni valószinűleg fogok majd, csak kevesebbet.

Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt és Vidám Újévet!!!!


(Igen, ez én vagyok mint karácsonyi manó / trickster / Puck / satöbbi. Puszi nektek :)

2007. december 20., csütörtök

Kata nagyszemű babái

Ma elkisértem Katát az általános iskolába hogy elbúcsúzhasson a gyerekektől (és útközben ne rabolja el a heremóka). Végre megnézhettem élőben a nagyszemű babákat, akikről annyit mesélt (aki nem érti miről beszélek az még most látogasson el Kata blogjára, link balra fenn. Mondom balra. Mondom fenn.)
Tündériek voltak. Amikor odaértünk, még üres volt a terem; segitettünk a tanárnőnek tányérokat és poharakat osztani szét az asztalokra és ebédet melegiteni (ünnepi ebéd volt, utolsó tanitási nap) a mikróban. Azután befutott az osztály is; picik voltak, csillogó szeműek, hangosak és örökmozgók. Látszott, hogy nagyon szeretik Katát, mert fürtökben lógtak róla egész idő alatt. Töltögettük nekik az innivalót, osztottuk a salátát; mindenki egyszerre beszélt, percenként váltott helyet, és részemről vidáman elmerültem a bábeli zűrzavarban - a pockok vegyesen használták az angolt és a spanyolt, és egy idő után rájöttem, hogy én is... (elsősorban arra voltak kiváncsiak, hogy Kata tesója vagyok-e:). Azután előkerült Kata fényképezőgépe, és... hát igen, elszabadult a pokol. Úgy tűnt, mindenki egyszerre akar minden fotón rajta lenni, de komoly gondot okozott nekik egy helyben maradni a villantás erejéig... addig még csak-csak uraltuk a helyzetet, amig Katánál meg válam volt a gép, de amikor az első kisfiú megkaparintotta, végképp elvesztettük a fonalat... (meg a gépet). Közben elkezdtek gyerekek tapadni rám is teljesen random módon; poharakat töltöttem újra, nyakláncokat csodáltam meg, rajzokat szedtem össze a padlóról, fotókat csináltam, fotókon szerepeltem, fotókat dicsértem meg, neveket kérdeztem meg és felejtettem el, szóval teljes volt a vidám zűrzavar. Megvártuk, mig mindenki sorra kerül a fotógép mindkét oldalán, és a gyerekek megkapják az ebéd utáni cukrot és sütit, amivel aztán szépen letelepedtek; ekkor jött el az ajándékozás ideje (a múltkori bevásárlás során válogatott matchboxok és hajcsatok kerültek kiosztásra). Újra kitört a káosz.
Kata majd biztos részletesebben ir az egészről; lényeg, hogy megint kitörtek rajtam az anyai ösztönök, elemi erővel; a gyerekek pedig tündériek voltak és vidámak és hangosak és ragaszkodók. Fényképek később.

Vizsgák

Két vizsgám volt. (Lebukik és fedezéket keres, átkok elleni amuletteket lengetve)
Csak a félreértések elkerülése miatt: nem azért volt kettő, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem azért, mert öt kurzusom volt összesen. És nem azért volt öt kurzusom összesen, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert egy kurzus heti három (tan)órát jelent, és mindegyikre készülni kell (igen, úgy mint a gimiben). És nem azért volt öt kurzusra két vizsgám, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert a másik három kurzusra beadandó dolgozatokat irtunk, sokat. Jah, és kathakból volt fellépésünk is.
Nah, most hogy ezt tisztáztuk (sokadszor, de nem utoljára), ime a vizsgák. Tudom, hogy már majd' meghaltok a kiváncsiságtól (körülnéz: Öö... hahó? Van itt valaki?...)
Antropológia.
Irásbeli (jah, el is felejtettem, itt minden vizsga irásbeli, a szóbelinek a gondolatától is leesik az álluk - "De hát az nem fair!" - tény, hogy az egyetlen dolog, amit a szóbeliből valójában tanulni lehet, az a fellépés és public speaking - de nézzünk szembe a tényekkel, vizsgahelyzetben még senki nem tanult meg előadni, az amcsiknak meg nem is hiányzik, őket már szereplésre képzik kiskoruk óta).
A vizsga első része 25 feleletválasztós kérdés (aki szerint ez könnyű... az menjen a sunyiba :D ) (Most komolyan. A vizsga nehéz volt, de fair, ami azt jelenti, hogy minden gond nélkül megoldottad - ha elolvastad a feladott könyveket). Második része 6 fogalom, amiből ötre kell válaszolni, de ha tudja az ember mind a hatot, pluszpontot kap. Harmadik rész esszé, négyből egyet kell választani; ezek általános kérdések az olvasmányok összehasonlitásáról, példákkal alátámasztva.
Klasszika (Na jó, szex. Mármint az ókorban. Vizsgára való felkészülés gyanánt... hümm, Rómát néztem. És nem, nem gyakorlati vizsga volt. Ezért lányok is részt vehettek rajta...:)
Első rész, 14 rövid kérdés, amiből kilencre kellett válaszolni (ezek tárgyi tudást igényeltek: szövegfelismerést vagy szereplők meghatározását, pl. ki volt Lucretia és miért lett öngyilkos, vagy hogy sorolj fel szexualitással kapcsolatos jeleneteket a Daphnisz és Chloé-ból... utóbbi egyébként professzor úr véleménye szerint az ókori világ Kék Lagúnája, az ember vagy elalszik az elején, vagy könnyesre röhögi magát...)
Második rész, 4 esszé, amiből kettőt kellett megirni.
A vizsgákra általában 2 vagy 3 órája van az embernek - a legtöbben hamarabb befejezik. Nem voltak nehezek - valószinüleg azért, mert a hozzájuk szükséges tudást év közben már jórészt megszereztük és feldolgoztuk. Különben sokkal nagyobb bajban lettem volna a tegnap esti nemtanulok-parti után...

Éééés... ennyi!

Ma reggel hivatalosan is befejeződött a vizsgaidőszakom; most már csak hátra kell dőlni, és várni az osztályzatokat és készülni a karácsonyra és olyan elmés dolgokkal foglalni el magam, mint spanyol nyelvű animék nézése (Naruto. Vessetek a mókusok elé.), bevásárlás Katával, szoba kitakaritása (piha), és.... ööö... izé... még több videó nézése?
A következő bejegyzésekben majd részletezem as iskolai dolgokat is, ez most csak egy... olyan kis izé... olyan kis micsodákkal... tegnap estefelé még megvoltak a dolgok... de senki nem tudja hová lettek...
(Vizsga utáni agyhalál. Dang.)
Végre volt időm elmenni fodrászhoz is, amiről kiderült hogy újabb kultúrsokk, mert ideát nem minden fodrász fest hajat, csak vágnak. Szóval át lettem irányitva egy másik fodrászhoz, aki szerencsére nyitva is volt, jó fej is volt, szabad is volt éppen, és festeni is tudott (orosz volt, egyébként). Erdemény: csillogó vörös hajzuhatag, háttérben sodródó rózsaszirmok, tincseken megcsillanó téli napsugár, lassitott felvételben lobogó frizura, kósza tincsek mögül átvillanó tekintet, úristen, nekem az agyamra mentek az animék. Öhöm.
Voltunk vásárolni is (igen, megint), letámadtuk a Marshall's-t és szereztem trickster-nadrágot (térdig érő kockás gatya) meg trickster-mellényt (rövid, zöld, himzett és nagyon mókás), akik szoktak velem MSNezni azok majd látják is. Mindent egybevetve azt hiszem Puck eluralkodott rajtam: minden ruhám zöld, vörös a hajam, vigyorgok, sokadszorra hallgatom az Original Prankster-t ("original, yeeeah") és fejjel lefelé lógok. Már amikor (lásd fotó).
A campus lassan kiürül. A kolesz egy pestisjárvány szinteréhez hasonlit: aki elhagyja a szobáját, annak sárga cetlit kell tűznie az ajtóra, és napról napra több a sárga cetli, miközben egyre halkabb a környék. Kisérteties. Külön felhivták rá a figyelmünket, hogy a könyvtár karácsony napján sajnos zárva lesz (ettől aztán lekékültünk. Karácsony napján? No way! Hogy képzelik?!)
Úgy elrepült ez a félév, mintha kirántották volna a lábunk alól a szőnyeget (sóhaj, szem sarkában elmorzsolt könnycsepp ami lehullás közben megcsillan a napnyugta fényében - Heero Yui style - szállingózó hópihék, magányos hegedű... na jó, most már komolyan elég volt...:)
Rátérek inkább az iskolai témákra.

2007. december 18., kedd

Időjárás-jelentés

Süt a nap, süvit a szél. Az utak lefagytak; a hó is megkeményedett, lehet rajta Legolast játszani, ha elég ügyes és könnyű vagy, és nem szakadsz be félúton. Persze erre csak a tündék képesek (az a sok lökött pipacszabáló).
Na, ennyit mára.

2007. december 16., vasárnap

P.S.

Alábbi bejegyzés jól mutatja, mi történik ha egy gyönyörű legenda találkozik a hozzá tökéletesen illő zenével, szöveggel, és egy kissé kialvatlan, túlkáprázott mesemondóval... (és a havas téli éjszakával. Yay. Blame it on the snow.)

Mese, zene, mesemondó

Gőzerővel kéne tanulnom az év végi vizsgákra - ehelyett sikerült egész estére kiütnöm magam.
Akik olvasták már a Fátyol nélkül cimű irományomat, azok tudják, miről beszélek, akik nem... hm, azoknak össze kéne foglalnom...
A lényeg, hogy van egy ír legenda, ami egy tündérhercegnőről szól... abban az időben, amikor az emberek meghóditották Irországot, és a sidhe népe visszavonulni kényszerült a dombok alatti birodalomba. Fátylakat kezdtek viselni, ami eltakarta őket és a világukat a halandók szemei elől. Eithne egy nap elvesztette a saját fátylát, és örökre ezen az oldalon ragadt; élete hátralévő részét egy zárdában élte le, apácák között.
Eddig a történet; nemrég irtam belőle egy novellát. Mivel nem voltam biztos az alapokban, irtam Richardnak (talán még emlékeztek rá, ő az égbőlpottyant ír mesemondó), és ő volt olyan kedves elküldeni nekem az eredeti történetet...
Megjegyzés: én eddig csak a mese tizsoros összefoglalóját ismertem... amiből néhány lényeges dolog kimaradt...
És most itt ülök a koleszszobában, a Within Temptation Somewhere cimű számát hallgatom (khm... sokadszor), és bőgök egy hatszáz éves kelta legenda felett...

2007. december 14., péntek

És boldogan éltek amig meghaltak...


És ime a történet vége... fotó a Red Death partiról :)

Once Upon a December...

(Zene: Once Upon a December - Anastasia OST; Waiting for the World to Fall - Narnia)

Egész nap szakadt a hó, hol gyönyörű nagy pelyhekben, hol meg apró kásában; már reggel puha párnákban takart mindent, és nem álltam meg trappolás és rugdosás nélkül, amikor kisétáltam délben, hogy együtt ebédeljek a Reactinges csapattal (görög kaja volt, az Athén játék emlékére). Estére már komoly feladattá vált eljutni az ebédlőig, néhol térdig ért a hó, és embermagasságú buckák szegélyezik az utakat. Minden lejtős szakaszon sielnek és snowboardnoznak a kedves diákok (hógolyóhoz és hóemberhez nem eléggé tapadós még a hó).
Furcsa hatással van rám ez az egész; a campus olyan mint egy téli Roxfortba oltott képeslapba oltott mézecskalács világ; az ég szürke és furcsán fényes, a katedrális gyönyörű, én meg azon kapom magam, hogy ugrálok és énekelek és rávigyorgok mindenkire és kinyújtom a nyelvem hogy hópihéket fogjak és hóangyalkákat gyártok minden szabad felületen, miközben az eget bámulom (és mivel alaposan átáztam, mire az egész campust sikerült megszórnom angyalokkal, hát vettem egy forrú fürdőt is).
Most meg narancs, tea, candy cane. Zene. Mesék.
Imádom a telet.

2007. december 13., csütörtök

Vidám reggel



Egész éjszakás hasogató fejfájás után arra keltem reggel, hogy odakinn szakad a hó. Gyönyörű látvány! Az ablakom alatti placc a lámpaoszloppal kisértetiesen Narniás... (majd nyitva tartom a szemem hátha felbukkan a faun is). Teljes a karácsonyi kép.
És ime a jelenlegi kedvenc karácsonyi dalom...;)
Teljesen behavaztunk, bezartak az irodak, mindenhol kotornak, teljesen feleslegesen, mert ugy szakad a ho hogy az ember a szemet alig tudja nyitva tartani...:)

Eggnog és candy cane

Kiszabadulva végre az órák és házi feladat mindennapi körforgásából, Kata meg én elmentük karácsonyi nagybevásárlást tartani. Nagyon nagy bevásárlást.
Kezdünk egyre hatékonyabbak lenni: alig két óra alatt sikerült letudnunk az akciót, és ebben már mindenféle céltalan lézengések és időpazarló vágyakozások is benne foglaltatnak. A ruhaméretekkel gondban voltunk, mint mindig; hosszú perceket töltöttünk lelkesen turkálva a matchboxok között (Kata nagyszemű babái számára, természetesen), felfedeztük a barkácsosztályt (ahol, miután sikerült eltépnem magam a gyönypolctól, végre találtam bőrzsinórt a vadiúj coyote fogacskáim számára), böngésztünk karácsonyi képeslapokat, ajándékot kerestünk a némettanárnő tengerimalacának (sic!), némi lézengés után rádöbbentünk hogy összetévesztettük a kutyaruha-osztályt a gyerekosztállyal, szörnyülködtünk az előre csomagolt ajándékok minőségén, számba vettük a karácsonyi csokikat, parfümöket szimatoltunk, matricákat válogattunk. A nap fénypontja a candy cane pult volt, ahol igazi candy cane-eket lehetett kapni mindenféle szinben és csomagolásban (aki nem tugja mi az a candy cane, Google it. Egyébként meg az a sétapálca alakú, piros-fehér csikos nyalóka, amit magyarra számomra ismeretlen okokból árpacukornak szoktak forditani). Láttukra előtörtek bennem a Mary Poppins által hátrahagyott nosztalgikus érzések, és hirtelen nagyon nagyon vidám karácsonyi hangulatom támadt; nem igzaán tudom megmagyarázni, miért volt rám a candy cane ilyen hatással, de még mindig tart (itt csücsül két vidám piros-fehér-zöld doboz a polcomon:). Voltak továbbá mézeskalácsformák és tészta kis batyukban és eggnog, dobozban mint a tej. És persze karácsonyi zoknik, amiket a kandalló fölé lehet akasztani.
Hazafelé jövet a házakat néztük az utca két oldalán: némelyikük úgy fel van villanyozva, mintha kigyulladt volna. A műanyag Mikulásokat és hóembereket leszámitva az égők és füzérek nagyon barátságos látványt nyújtanak...
Visszaérve a koleszba előkerestem a karácsonyi zenéimet.

2007. december 11., kedd

Random kepek

Vegre van idom eljonni a konyvtarba. Ime nehany random foto az utobbi idobol:


Foto az alarcosbalrol. Kozepen lathato figurak eppen tancimancikalnak.

A sok dekadens nemes aki mind jol meghalt a vegen (engem a fuzorol lehet felismerni) (huh, bitang rossz kep, a piktormesterunk szebbeket csinalt, ha azok meglesznek ezt le is veszem...)



Tellabration. Mesemondo sok pumkin tarsasagaban :)

How Stories Get Told and Why

Az angol tanszék mindig csendes és az összes ajtó tárva-nyitva áll; a csapat lassan gyűlik össze, távol vagyunk a többi épülettől. Egy nagy asztal körül ülünk, professzor úr az egyik végén, két srác meg én a másikon, a többiek közöttünk. Mindig mindig ugyanaz a rituálé:
"Okay, folks, so what shall we talk about today?"
Kezek a levegőben. Kedvenc öreg professzorunk biccent.
"Go."
És onnantól kezdve egymásnak adjuk a szót; amikor túl sokan jelentkeznek egyszerre, professzor úr próbál valamiféle sorrendet felállitani, máskor csak legyint és hagyja hogy magunk találjuk ki, ki következik. Általában ő is beleszól a vitába, olyankor mindenki figyel és bólogat; ha nagyon belemelegedik, elsétál a tábláig és rajzolgat vagy irkál, azután visszaül, és az orra alatt vigyorogva hallgatja hogy küzdünk meg a narrativaelmélettel. Ezekenk az órákon sokat nevetünk, és egész évben nem irtunk egy sor jegyzetet sem, mégis azt hiszem, ez volt a legkeményebb kurzusom az öt közül (órán kivül dolgoztunk folyamatosan). Professzor úr egy kissé Dr. House-ra hajaz, a jó értelemben. Mindig gondosan figyeli az óráját, mert mi mindig elfelejtjük.
"Okay folks, that's it."

Reacting to the Past

Kedvenc szerepjátékos órámmal kezdem, mert erről számoltam be menet közben a legrészletesebben.
Az ember hajnalok hajnalán kilenckor felkel, átcaplat a Mather Hall-ba; bekanalazza a reggeli müzlit, és a teáspoharat szorongatva megmássza a kémiatanszék lépcsőit a legfelső emeletig. A többiek már gyülekeznek; félkörbe húzkodják a székeket, és még arra is van gondjuk, hogy legyen mire felrakni a lábukat. Bekocog a professzor úr; kedélyesen felül a tanári asztalra, maga mellé teszi a műanyag ládát ami tógáinkat/köpenyeinket és a hozzájuk tartozó szines szalagokat tartalmazza; lelkes turkálás kezdődik mondott ruhadarabok után, azután mindenki elhelyezkedik csapatok szerint, jobboldalt a konzervativok, középen a közepesek, baloldalt a haladni vágyók... vagy valami ilyesmi. Az adott gyűlés vezetője előlép és összefoglalja, miről is lesz szó; az elkövetkező negyven perc lelkes és véres veszekedésbe ("vitatkozásba") fajul, és amikor a professzor / játékmester kicsenget, mindenki pakol és lelkes / csalódott káoszban lehagyja a termet.
Órák alatt Caitlin, a mentorunk általában az oldalsó asztalon ül a saját bögréjét szorongatva, és figyel; ha valakinek sürgős kérdeznivalója van, hozzá szalad, mert professzor úr nem szól bele a játékba, hanem csak hátradől és vigyorog (kivéve amikor már nagyon moderálhatnékja támad). Akinek további infóra van szüksége, a sarokban álló szómitógéphez folyamodik és elmerül a Google rejtelmeiben, majd visszatér a vitába.
Néha van süti és meleg innivaló (játékok elején / végén, Cesi herceg partiján, különleges ünnepnapokon) ilyenkor a vitát hangos csámcsogás szinezi, és eper/fánk/csokoládémorzsák jelennek meg a tógék elején...

Egyébiránt kiderült, hogy a Galileo-játékot a mi csapatunk nyerte volna meg már az elején, mert elvileg sikerült konzervativ pápát választanunk, de mivel a játék nem volt felkészitve egy ilyen eshetőségre, és konzervativ pápának nem csináltak karakterlapot, igy a KMnek be kellett avatkoznia, és megtiltotta néhány személynek hogy mellettünk szavazzanak... szóval nem a mi hibánk volt, ha rajtunk múlik, beköszönt a szép világ...:D

Post Mortem

Utolsó tanitási nap vége. Ránk szakadt a fene nagy szabadság (egészen a jövő heti két vizsgáig). Kicsit hiányolni fogom az óráimat. Na jó, nagyon fogom hiányolni őket. Úgy elrepült ez a félév, hogy észre se vettem - mint amikor kihúzzák az ember alól a szőnyeget. Azt hiszem illene valami nyomot hagynom az órákról a blogon, csak úgy az általános mindennapok tükrében. Meg is teszem (mert épp nincs jobb dolgom).

2007. december 9., vasárnap

Minden jó ha vége jó...

Ma volt az utolsó mesemondó gyűlés; mivel az éjjel a banda megigérte hogy eljön, nagyon reméltem, hogy nem hagynak cserben. Természetesen Murphy törvényei itt is működnek: ez volt az első alkalom, hogy nem kaptunk sütit és teát... egyedül üldögéltem a Gallows Hill-en és számoltam a perceket. Végül beállitott Yuwei, és akkor már ketten üldögéltünk... már épp kezdtem volna magyarázni neki hogy ne reménykedjen mert eddig nem volt túl nagy érdeklődés és a buli után biztos mindenki elaludt, amikor kinyilt az ajtó és besorjázott hat srác félszeg vigyorral, letelepdtek a fotelekbe, és várakozón rám néztek. Yay. Jöttek mesét hallgatni...
Nem hittem a szememnek :) Az igazat megvallva nem is voltam felkészülve rá, hogy mesélésre kerül a sor. Beszélgetni kezdtünk; mindenki tök jó fej volt, lassacskán oldódott a hangulat is, én meg átmentem mesemondó módba, és megtűzdeltem a társalgást történetekkel.
Röviden és tömören: nagyon klassz délután volt! A meséknek sikere volt, a beszélgetés érdekes volt, kiderült hogy van egy csomó közös témánk, és a lelkemre kötötték, hogy mindenképpen folytassuk a dolgot következő félévben is. A fiúk és Yuwei teljesen belelkesedtek, hogy legközelebb már ők is akarnak mesélni :) Éljen éljen éljen.
Ugyancsak ma volt az utolsó anime klub is, melynek keretein belül visszatért köreinkbe Al, meglehetősen tépázottan és kialvatlanul (betett neki az utolsó iskolahét), tartott nekünk egy lelkes évadzáró beszédet (mind a kettőnknek, akik ma megjelentünk), meg külön nekem egy kiselőadást arról hogy miért érdemes Narutót nézni (de a lelkemre kötötte hogy előbb a Death Note-ot mindenképpen fejezzem be), azután megnéztük a maradék négy epizód Mushi-shi-t (természetesen semmi végkifejlet nincs, de még mindig imádom), elfogyasztottuk a maradék licsicukrot, és az Anime Klub őszi féléve hivatalosan is lezárult.
Na azért nem egészen. Jövő hétre még tervezünk egy partit - Al elnök úr "zártkörű vezetőségi rendezvény plusz Csenge" cimmel látta el (miután leesett neki, hogy többet voltam gyűlésen mint ő), és mivel nemhivatalosan már amúgy is taggá avanzsáltam, hát rögtön kineveztek kincstárnoknak (mivel most készülnek megválni az előzőtől, aki az elmúlt egy évben nem csinált az égvilágon semmit). Éljen éljen. Ezentúl én fogom osztani a pénzt a licsicukorra. Muhahaha.
(Még nem tudjuk mit nézünk következő félévben, de ha rajtunk múlik, akkor Diamond Dust Rebellion-t. Ha a shinigamik is úgy akarják...:)

2007. december 8., szombat

A Vörös Halál éjszakája

Azt hiszem tegnap éjjel / ma hajnalban a létező összes szempontból sikerült feltennünk a koronát az őszi félévre. Buliszempontból legalábbis.
(Kezdődött az egész azzal, hogy délután havazni kezdett, végre normális, nagy pelyhekben, és ettől aztán olyan jó kedvem lett, hogy derékig lógtam ki az ablakon a pelyhek után kapkodva, aztán meg mindenkire rávigyorogtam az utcán...)
Tegnap este volt a campus különceinek (jé, ez jól hangzik, megtartom) félévzáró partija, melyet Edgar Allen Poe Mask of the Red Death cimű novellájára alapoztak. Mindenféle dekadens és kihivó és ötletes jelmezben meg lehetett jelenni (a cél az volt, hogy újrajátsszuk a novellában szereplő álarcosbált - egyfajta interaktiv szinház), maszkokat a szervezők szolgáltattak. Visszavedlettem a Halloween kosztümönbe (fűzős csizma, hosszúszoknya, fekete blúz, fűző, fekete rúzs) és átcaplattam a Gallows Hill-re (keresve sem találhattak volna ennél megfelelőbb helyszint...).
A csapat kicsi volt, ám nagyon lelkes; a szervezők láthatóan épp úgy élvezték a játékot, mint mindenki más. Mindenkin volt valamiféle jelmez (ha más nem, egy fodros gallérú ing a fiúkon és hosszú szoknya a lányokon) és mindenki próbált nagyon nagyon választékosan beszélgetni (az est szava az "exquisite" volt). Ittunk, ettünk, nagyokat nevettünk, csodáltuk a diszletet (ami minimál volt ugyan, de nagyon ötletes: néhány gyertyatartó az asztalon, szines drapériák a falakon, és aranyszinű csokitallérokkal szórtak fel mindent). Már épp kezdett leülni kissé a parti, amikor...
Ta-dam!
... felfüleltem rá, miféle zene szól tulajdonképpen. Le a kalappal a srácok előtt. Öt CD-nyi reneszánsz zene tornyosult az ablakpárkányon elrejtett magnó mellett... úgyhogy házigazdánk utasitására mentem, és "beszéltem a muzsikusokkal".
Először csak egy srác csatlakozott hozzám egy pavane-ra; azután beállt mögénk még egy pár, és még egy, és hamarosan vigan (bár kissé bizonytalanul) pavane-ozott az egész társaság. És élvezték! Amikor változott a zene, lelkesen belevetették magukat a gaillarde-ba is (kiderült, hogy az egyik hölgy középkoros régész major, és úgy viselkedett mint gyerek a cukorkásboltban, mert évek óta próbálta kimazsolázni a táncokat az irott forrásokból...).
Ettől fogva aztán az est hangulata és szinvonala hatalmas lendülettel ivelt felfelé. Nevettünk, beszélgettünk, táncoltunk; a másik hölgy és én addig pötyögtettük a CD-ket, amig találtunk még tánczenét; Bourgogne, Poix, Skót, Lavandier, Official, Gathering. (Nagyon nagyon érdekes élmény volt mindezt életem legmagasabb sarkú lábbelijében táncolni, de azért megoldottam) (Dóri alighanem sirva fakadt volna, mert a táncoknak nem sok köze volt a zenéhez, se korban se helyben, de ritmusban legalább passzoltak). És az egész csapat rettentően élvezte a táncokat! Nem akartam hinnni a szememnek. A fiúkat, akik az elején egy lépést sem akartak tenni, nem lehetett visszafogni; az Official nagy kedvenc volt (sok sok szivecske ide), minden dobásnál hangosan visitottunk, mert olyan magasra emeltek minket amennyire csak birtak. Nagy szerencsénk volt, hogy csak eggyel több fiú volt, mint amennyi lány; emberek jöttek és mentek egész este, az állandó csapat körülbelül egy tucat emberből állt.
(És igen, igen, igen, vannak fotók, lesznek fotók!!!)
Az álarcok, amiket kaptunk, teljes arcosak voltak és fehérek, és bajos volt kilátni belőlük; nem sok időbe telt, mig szereztünk egy ollót, és méretre szabtuk őket (sima fehér műanyag maszk-alapok voltak), azután előkerült az én fekete rúzsom, és mindenki vigan rajzolgatott a sajátjára.
Közben a titokzatos idegen is akcióba lépett: elkezdtük felfedezni, hogy furcsa piros kéznyomok vannak az álarcainkon (és senki nem vette észre, mikor kerültek oda - Matt igazán kitett magáért, csak utólag árulta el, hogy ő volt a tettes). Hajnali kettőig tartott a parti (négy órás reneszánsz bál, legyetek rám büszkék! :)
Kb. egy órával az est vége előtt megjelent a titokzatos idegen a vörös köpenyben (értsd: piros kapucnis melegitő) és álarcban; elkezdődött az össznépi szerepjáték, vajon ki lehet stb., azután házigazdánk nagy ünnepélyesen odavonult hozzá, hogy beszéljen vele, letépte az álarcát, ami mögül Matt bámult vissza rá torz pofával, és feldobta a talpát. Észbe kaptunk, és eldobtuk magunkat valamennyien; szerteszét hevertünk a teremben, és néhány perc lelkes tettetés után valaki rádörrent a helyi Piktormesterre, hogy éledjen már fel és fotózzon végre. Remek képek készültek, amint fenn lesznek a... hogy is hivtuk?... Book of Faces - en, linkelem őket.
(A csapat nagyon találékony volt korabeli elnevezések terén. "A képdobozból kifogyóban van a varázserő"...)
A tömeges elhalálozás után együtt-üldögélés és beszélgetés következett; a csapat nagyon nagyon nagyon jó fej volt (a campus különceit tessék szó szerint érteni: az egy szem régész, mind a három hosszúhajú srác, a szemüveges-kötöttpulcsis matekzsenik, a szemüveges-hosszúszoknyás bölcsészlányok... és kivánni sem lehetett volna ennél jobb társaságot!) Ezerszer megköszönték hogy eljöttem, nagyon hálásak voltak a táncért; együtt elkezdtük tervezgetni a következő ilyen rendezvényt, még több reneszánsszal...
Ééééééés: kiderült, hogy valamennyi ember, akit érdekelt volna a mesmeondás hétvégénként, mind ebben a csapatban található, és az infó csak tegnap este jutott el hozzájuk, általam... nagyon lelkesek voltak az ügyben... kitalálták, hogy ma eljönnek mind az utolsó alkalomra.
Most madarat lehetne fogatni velem.
"And Darkness and Decay and the Red Death held illimitable dominion over all."

2007. december 7., péntek

Galilei végkifejlet

Alaposan összesűrűsödtek az események a Szent Hivatal utolsó (mai) gyűlésén.
(Kezdve onnan, hogy sikerült elkésnem óráról, és reggeli testmozgásként végigsprinteltem az egész campuson... kicsit elnéztem az időt reggeli filmezés közben...:)
Először is, hosszas és heves vita után Galilei ügyében a következő döntés született: nyilvánosan bocsánatot kér a nézeteiért, és élete végéig házi őrizetben marad, halála után pedig vagyona az Egyházra száll. Miután már elfogadtuk, hogy mozog a Föld, ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni a dologból.
Az igazi buli csak ezután kezdődött: bevádoltuk a pápát, hogy titkon protestáns, és tartottunk egy lebilincselő vádbeszédet; ezután szavaztunk, és mivel teljesen döntetlen lett (10-10), jött a Kalandmester a kockával. A pápa és mi is összedobtuk minden pénzünket, hogy pluszpontokat vegyünk; a KM majdnem lehidalt, amikor látta, hogy négyszer annyi pénzünk van, mint a pápa-pártiaknak... a kocka pedig gördült, és VIII Orbán pápa "titokzatos betegség következtében váratlanul elhalálozott". Jaigen, Laura, aki rávett minket a pápbuktatásra... na, ő volt a Borgia a csapatban, ha eddig még nem jöttetek volna rá...:D
Szegény Tommy. Ugyanaz a srác, akit az Athén játék végén száműztünk...
Sajnos az új pápa választását már nem sikerült elintéznünk: egy mérsékelt került hatalomra, és ha a KM nem fújta volna le végleg a meccset, már mindannyian ki lennénk átkozva és útban a máglya felé...
We are sooo dead.

Barátságos Bábel

Az ebédlőben összefutottam Yuwei-vel (az egyik kinai lány), aki meginvitált, hogy üljek vele a spanyol asztalhoz. A legtöbb modern nyelvi csoportnak van külön asztala, ahol együtt kajálnak és beszélgetnek; német asztal, olasz asztal, spanyol asztal. Bemutatkoztam a tanároknak; nagyon kedvesek és mosolygósak voltak, és mindenki spanyolul beszélt (mint utóbb kiderült, értenek persze angolul is, sőt, az egyik tanárnő tulképp bolgár, de a közös asztal pont azért van hogy gyakoroljon az ember). Sikerült kipötyögnön néhány alapvető mondatot, és kis hiján az asztalba vertem a fejem: tökéletesen értettem mindent, amit mondtak, de fogalmazni már csak bajosan sikerült. Viszont azonnal újból fellángolt bennem a spanyol nyelv iránti olthatatlan szerelem, és mindent összevetve egy klassz ebédet töltöttem a csapattal. Türelmesen megvárták mig összeraktam a mondataimat és nagyon segitőkészek meg bátoritóak voltak (és még mindig jobban beszéltem mint a többi diák...:). Ez itt a nyelvtanulás része (sok sok sok felkiáltójel ide minden erre tévedő magyar nyelvtanár számára, kacsint kacsint kacsint, forradalmi ötlet: mi lenne, ha beszélnénk a diákokhoz az adott nyelven? Jéééé! *gonosz vigyor*)
A dolog vége az lett, hogy meghivtak a délutáni félévzáró partira. Ezt természetesen nem lehetett kihagyni. Kata is hivatalos volt a németesek miatt. Egy kis teremben gyűltünk össze; zene, bor, vacsora, virág az asztalokon, fel-alá sétáló és vidáman beszélgető emberek, bábeli nyelvzavar (spanyol, német, olasz, francia). Mindenki kedves volt és közvetlen, tanár és diák egyre megy. Olvadoztam a gyönyörűségtől hogy végre spanyol szót hallok (és méghozzá milyet!). Nagyon jó társaság... erős a kisértés, hogy belevágjak valami spanyolos dologba tavasszal...

2007. december 6., csütörtök

Növekvő gyanakvás

Befagyott az összes tócsa, jégcsapok lógnak a tetőről, havazik, fütyül a szél, látszik a lehelet egész nap...
ÉS MÉG MINDIG LÁTOK EMBEREKET PAPUCSBAN VAGY BALETTCIPŐBEN JÁRKÁLNI!!!
Most már komolyan figyelni fogom, látszik-e a leheletük, és ha nem, kezdem felaggatni a fokhagymát...
(Valójában jóval többen viselnek papucsot vagy baletticpőt mint csizmát. Megáll a tudomány.)

Kathak

Ma volt az évzáró fellépésünk - szép indiai ruhában, bindivel a homlokunkon, kendő meg minden. Négy táncot adtunk elő (nem, sajna nem készültek fotók), egy jógagyakorlatot (nem, nem volt aki fotózzon), egy technical kathak táncot ami öt részből állt (nem, Kata ott volt, csak a gépe nem), egy elbeszélő táncot (nem, nem hiszem hogy lesz még fellépés), és egy néptáncot. Azt hiszem, összességében elég jól sikerült, mi legalábbis nagyon élveztünk, és sikerült nem elszúrni (többé avagy kevésbé).
Nagyon megérte felvenni ezt az órát; sokat tanultam, és nem csak táncot, azt hiszem, tudom majd hasznositani a mesemondáshoz is.

2007. december 5., szerda

És mégsem mozog?...

Annak ellenére, hogy igazat adtunk neki a Föld mozgásával kapcsolatban, ma az Inkvizició mégis tiltólistára tette Galilei könyvét, és eretnekség vádjával eljárást inditott ellene.
No comment.
(Továbbá van egy Borgia a bizottságban. Csak nem tudjuk, ki az. "It's torture time...")

2007. december 3., hétfő

Storytelling

Végéhez közeledik a narrativa-óra (akárcsak az összes többi), és tanárúr megkért, hogy ha már annyit beszéltünk róla, akkor meséljek is nekik egyet. Hát lehet erre nemet mondani?
A Három bábu adta magát (Mesemondóismeret 101, öt percben); utána aztán kérdés kérdésre következett, és végül kilyukadtunk oda, hogy meséljek még egyet, és mert épp Mr. Death úszott be a képbe (kösz Kati;) hát elmeséltem azt is. Nagy sikere volt.
A nap fénypontja: az általános jó hangulat közepette professzor úr eltörölte az év végi vizsgánkat, mert olyan brilliáns egy osztály vagyunk azért. Ez nagy szó, még sosem tett ilyet.
Éljen, éljen.

És mégis mozog

Újabb szavazás Galilei ügyében (ugrottunk 16 évet): ma vérre menő viták után a Szent Hivatal megszavazta, hogy mégiscsak mozog a föld.
Micsoda egy szivás.
Ellenben a 16 évvel ezelőtti eretnek röplapok ügyében nem született vallomás, úgyhogy újdönsült pápánk vidáman összecsapta a kezeit, hátracsapta a kalapját, és ránk mosolygott: "It's torture time!"
Három emberrel vonult ki a tanács a teremből, és kettővel tért vissza (egy sajnos nem élte túl a kinvallatást, szóval nyilván bűnös volt). Sajnos nem bukkantak a röplap gyártójának nyomára (még jó, mert valszeg ők azok...:)
Titokban szövetkezünk meg szompolygunk meg szettenkedünk és összeesküszünk: pénteken megbuktatjuk a pápát. Ha nem szépszerével, hát erőszakkal... Richelieu egyelőre a mi oldalunkon áll. Az a négy idióta meg majd eltűnik valahol...
(Mindneki egyért és még többen értünk :D )

Szülinap

Cydni meghivott a szülinapi bulijára (ez antropológiai értelemben befogadásnak minősül, örültem is neki - meg aztán Cydni az egyik legjobb fej csaj akit itt ismerek; vidám, nevetős, lelkes, mindenkinek nyakába ugrós, nem lehet nem szeretni). Kisebb problémáim akadtak vele, hogy bejussak a koleszukba (a kódunk csak a saját koleszok ajtajánál működik), végül aztán Isa ablakán kopogtam aki a földszinten lakik és vigyorogva beengedett.
A szülinap a második emelete társalgóban zajlott: volt zene (jó zene), két torta (egy Tigrises és egy kissé összeesett, rózsaszin mázas, amit a srácok dobtak össze és állati büszkék voltak rá), és egy rakat jó fej ember. Táncoltunk, nevettünk, körbeugráltuk Cydnit aki egy csillogó diadémot viselt és a szokásos miniruhát magassarkúval (Floridából jött és jellemzően szeret csinos lenni) és nagyon örült hogy őt ennyien szeretik (jó sokan voltunk; volt aki végig ott volt, volt aki csak beugrott egy ajándékkal, és valaki már előre felirta a falra, hogy Cydni is awesome). A srácok igazán kitettek magukért: külön meglepetésként fejből megtanulták a Backstreet Boys tagjainak teljes nevét és életrajzát, és minimumra szoritott undorral a hangjukban el is szavalták...
Jópofa buli volt. És vidám.

Hó és jég

Már éreztük a havat egy ideje (hatalmas varjúcsapatok árasztották el a campust és szürke volt az ég), tegnap este aztán meg is érkezett. Valami daraszerű izé kezdett hullani az égből, amit nem éreztünk a bőrünkön, de hangosan kopogott a fák levelein; két órával később tükörjég volt minden felület, kétszer estem hasra a szomszéd kolesztól hazáig. Ma reggelre vékony fehér réteg borit mindent, a munkások lelkesen kotorják félre (lehet vagy 3 mm), nem tudom, hogy mennyire jeges, még nem jártam odakinn. Viszont határozottan tél van.
(Kiváncsi vagyok, látok-e még tangapapucsos egyéneket a héten...)

2007. december 1., szombat

NaNoWriMo vége

Nah, mai nappal befejeződött a NaNoWriMo. Egy ideje már sejtettem hogy esélyem sincs befejezni, de éjfél előtt egy perccel sikerült azért átlépnem a 25000 szavas félutat, és ezért büszke vagyok magamra (lehet hogy nem életem eddigi legmozgalmasabb Novemberében kellett volna ilyesmier vetemedni...)

Az egyenleg:
1 db kész bevezető novella (Piper)
3 db majdnem kész novella (Tattercoats, Lány és a Varázsló, Sárkányherceg)
2 db kész novella (Pomona és Vertumnus, Fianna Dajkája)
Ovidius-irományok (házi feladat és novella egyben): 2 kész magyar verzió és 1 angol forditás
1 db kész fejezet a garabonciásos szösszenetből (13 naplóbejegyzés)
Kész kiegészitések a Mesék Lelke irományhoz (ezt jelenleg valszeg csak Kati ismeri; lényegében párbeszédekből áll)
10 téma - 10 mondat gyakorlat: Aso és Anansi, 2 kész verzió
50 téma - 50 mondat gyakorlat: Fátyol Nélkül, kész "novella"

Na, ez igy összesitve nem is olyan rossz. Több ponton megszegtem persze a versenyszabályokat (eredetileg nem lett volna szabad visszaolvasni amit irtam, például) de gazdagodtam kész művekkel, és néhány új ötlettel meg koncepcióval is. Ja, és az egy téma - egy mondat műfajt nagyon élvezem, azt hiszem gyakorolgatom még egy kicsit. Majd teszek ki belőle izelitőt ide is.

2007. november 30., péntek

Téli bunda

Most már hivatalos: holnaptól december van, minden szempontból tél, és a helyi öltözködési szokások kezdenek teljesen valótlan szinezetet ölteni.
Az időjárás: hideg. Nagyon hideg. Hétágra süt a nap, de a múlt héten már havazott, fúj a szél, a tócsák befagytak, reggel látszik a lehelet és én például bélelt csizmában és nagykabátban járok órára (sál meg kesztyű meg minden).
A legtöbb helyi diák még mindig strandpapucsot és rövidgatyát visel. Nem vicc. Azon tanakodom, vajon a világnak ezen a felén a fényerősséghez mérik-e a ruházatot, és nem a hőmérséklethez... vagy mi van?! Mert amikor a teásbögrét szorongatva pirosra csipett orral reggel beesem órára, még rájuk nézni is rossz. A fázósabbja strandpapucs helyett balettcipőt visel. Slussz.

Freestyle kiegészités

Jellemző hogy mennyire álmos voltam tegnap, kifelejtettem a legjobb részt a hiphop-este leirásából...
Az egyik téma amit a közönség feldobott a "versenyzőknek", a nők helyzete volt, amiről ők aztán vigan hányták a rimet percekig, mig végül az egyik csaj kipattant a tömegből, egyiküktől elmarta a mikrofont, és úgy beolvasott nekik rimben-ritmusban, hogy a fülük kettéállt. Valszeg ő sem először csinált már ilyesmit (a mozgásáról ne is beszéljünk... nézzetek meg néhány profi hiphop videót).
Yo sister.

Inkvizició - a helyzet fokozódik

Eljött a pillanat, amikor Richelieu és a Borgia klán beszálltak a buliba. A játék kezd izgalmas lenni... (pápai felhivás: "Aki bármiféle kapcsolatban áll a Borgia klánnal, bé-ó-er-gé-i-a, az vigyázzon magára...").
Valaki névtelen iratokat szórt szét a teremben amik a nemrég megégetett Giordano Bruno-t dicsőitik - veszélyes eretnek járkál szabadlábon soraink között. Amennyiben valaki nem árulja be az Inkvizició fejénél hétfőig bezárólag, úgy elkezdik vallatni a Szent Hivatal tagjait... (Bellarmine biboros: "Nem vonakodom kinzást alkalmazni...")
Sűrűsödik a cselekmény.

"It's 10% luck, 20% skill, 15% concentrated power of will..."

Egyszer mindent ki kell próbálni (kivéve a már jól ismert kivételeket...:). Ma este, mivel nagyon-nagyon tanulnunk kéne, Katával felkerekedtünk, hogy meglessük a Temple of HipHop nevű rendezvényt az Underground Café-ban.
A café barátságos kis hely az ebédlő alagsorában, szines falakkal, hangulatvilágitással, isteni tejszines teával (amit Kata most mutatott be nekem, és szerelem volt első kóstolásra). Általában nyugis zug, de ma este tömve volt emberekkel, akik elfoglaltak minden lehetséges ülő- és állóhelyet; a maradék felületet elfoglalták a hangfalak és a keverőpult, és már nagyban dübörgött a zene. A "szinpadon" két srác ült gitárral, a zene tőlük származott, és egy harmadik, mikrofonnal a kézben.
Na mármost be kell vallanom hogy eddig nem nagyon rajongtam a hiphopért úgy általában, meghallgattam néhány számot és slussz. Amit ma este hallottunk, klassz volt meg minden, ritmusra főleg, de főleg az tetszett, hogy diákok csinálták esti szórakozásból, és amikor az énekesnő is csatlakozott a bandához, kis hiján lepetéztünk: az egyik első hetes PRIDE vezetőnk volt, nagyhangú bohócforma csaj, aki a ma esti teljesitménye alapján összecsomagolhatná Beyoncát meg Rhiannát fél kézzel (igen igen nehéz olyan afroamerikai énekesnőt találni akinek nincs hangja de azért a sóbiznisznek néha sikerül). Amikor már belemelegedtünk a dolgoba, a zenekar összecsomagolt és lelépett, és akkor kezdődött az igazi móka. Freestyle.
A két srác aki kiugrott a szinre az első mellé valószinüleg nem ma kezdte a szakmát, de az is lehet, hogy igy születtek (sőt mi több valőszinű hogy jó adag ebből az ember vérében van, no racism intended). Dőlt belőlük a szó, amiből persze nem sikerült sokat elkapni, de azt még mi is értettük, hogy itt bizony kemény ritmus van, és rimek, és akármennyire rögtönzés is a dolog, hibát csak nagyon ritkán vétenek, és amit mondanak, az többé-kevésbé összefüggő is. A közönség dobott fel nekik témákat, vagy egymással versenyeztek, de nem álltak meg soha egy pillanatra sem, és látszott rajtuk, hogy minden pillanatát élvezik.
Motoszkált bennem egy adag Bones-féle késztetés, hogy antropológiai szempontból véleményezzem a látottakat, de ez a doktornőnek sem jött be, szóval inkább csöndben maradtam (ld. The Man in the Wall, Bones 1x06). És lelkesedtem. Biztos vannak odakinn sokan akik ezt már rég tudták, de mivel a hiphop eddig számomra nem volt benn a tananyagban, rám az újdonság varázsával hatott a dolog... szóval rá kellett jönnöm, mennyi gyakorlat és tudás és tehetség kell a freestylehoz. Átkozottul sok... és az előbbinél is nagyobb lelkesedéssel azt is felfedeztem, hogy az emberiség legősibb zenei hagyományai nem a komolyzenében élnek tovább, hanem a rapben és a hiphopban... ez itt, kéremszépen, formulákból álló rögtönzött előadás, lásd Homérosz, és dalpárbaj lásd Vejnemöjnen, és komédia big-time, és minden ami szabad és kreativ és szórakoztató és olyan spontán hogy az ember évek alatt sem tudná megtanulni.
Yo.

2007. november 27., kedd

Senki többet?...

Nahát, nahát, csalódtam bennetek. Pedig nem sok házat találni ami ennyire tele lenne csillogó és érdekes holmikkal...
Valaki nagyon mérges lesz rátok...

2007. november 26., hétfő

Új pápa

Visszatértünk a suliba, és máris feldobták a magas labdát: a múlt előtti péntek óta eltelt 16 évben meghalt 2 pápa, és ma választanunk kellett egy újat - ezúttal magunk közül.
(Igen, a Galileo játékról van szó)
A Kalandmester minden játékost, aki biboros karakter(ekk)el rendelkezik, levitt a könyvtárszobába; azután közölte, hogy "ebéd egykor, vacsora hatkor", és ránk zárta az ajtót.
No kidding.
20 biboros csücsült a könyvtárban egymást méregetve; 2/3 többség kell egy legális pápához, nem számitva a saját szavazatát, ami azt jelenti, hogy 14 cetlin kell ugyananannak a névnek szerepelnie. 2 jelölt volt: egy tőlünk (aka konzervativ oldal aka Inkvizició), egy pedig a mérsékeltektől, szóval esélytelen volt, hogy bármelyikünk nyerjen...
Az első három szavazás megbukott; addigra már mindenki ideges volt és frusztrált és egymás torkát marta (én nagyon élveztem, egészen korhűnek hatott). A dolgot tovább bonyolitotta, hogy a csapat egyik fele szivesen kihagyta volna a délelőtti óráit a pápaválasztás javára, ezért aztán összevissza hintáztatták a szavazást, hogy elhúzódjon.
Végül nekünk kellett feladni; mivel nem akartunk egyből visszalépni a másik jelölt javára, azt tettük, amit vlsz. nagyon sok valódi konklávé is a történelemben: ráböktünk egy semleges biborosra aki egész idő alatt meg se szólalt, és közöltük, hogy őt akarjuk kompromisszumnak. Ebben aztán mindenki megnyugodott. Tommy még pislogott egy darabig, azután megvont a vállát - egyik pillanatról a másikra pápa lett belőle. Tanárúr szabadon engedett minket - és még az óráinkat se késtük le. Sajnos.
Mindenki üdvözölje a világ első amerikai focista pápáját...

Thanksgiving 6 - Fekete Péntek

A Hálaadás utáni pénteket Fekete Péntekként emlegetik, mert ilyenkor elszabadul a pokol minden bevásárlóközpontban és boltban - az amerikaiak nagy százaléka ilyenkor kezdni meg a karácsonyi ajándékok beszerzését, hatalmas leárazások vannak, és már hajnali négykor kinyit minden.
Ami engem és a trickster-családot illeti: felkeltünk, megteáztunk és megreggeliztünk, majd útnak indultunk, hogy kiránduljunk egyet (Peter otthon maradt diplomadolgozatot irni, úgyhogy még babástul is befértünk egy kocsiba).
Gyönyörű, tiszta és hideg idő volt, hétágra sütött a nap. Első utunk a piacra vezetett, ahol friss zöldséget és süteményeket vásároltunk (én meg körbehordoztam Kimet, akit mindenki megcsodált). A piac egy nagy fedett épület volt sok asztallal; tiszta és szines, sok-sok pultnyi cukorkával, virágokkal és mindennel, ami egy valódi piachoz kell, kivéve a tengeri kajákat, mert azok nem voltak frissen az előző napi ünnep miatt. Perecet is vettünk meg kiflit, hogy legyen mit rágcsálni a kocsiban (és legyen mivel összemorzsázni a babaülést).
Ily módon felszerelkezve újfent útnak indultunk, átkeltünk a folyón (szép volt mint mindig); közben Bob elmesélte a két szomszádos város közti ősi ellentét történetét (még mostanában sem mennek semmiért a szomszédba). Következő állomásunk a Thousand Villages nevű bolt volt - ez egy üzletlánc, ami mindenféle fejlődő országokból vásárol fel művészi tárgyakat és eladja őket. Magyarán szólva egzotikus és dekorativ és nagyon érdekes és teljesen haszontalan dolgok tárháza - valódi mennyország a gyűjtögetők számára. Szinek és országok szerint csoportositva számtalan karácsonyfadisz, játék és Betlehem töltötte meg a csarnokot az összes elképzelhető méretben, szinben és formában. Én magam angyalkákra és egyéb apró karácsonyfadiszekre vadásztam, a többiek pedig... tulajdonképpen mindenre, karácsonyi ajándék cimén. Meg is ebédeltünk, mielőtt elhagytuk volna az épületet, és csak kora délután keveredtünk ki belőle (utóbb kiderült, hogy sikerült elhoznunk egy plusz szatyornyi cuccot is, amiről az eladónő azt hitte, hozzánk tartozik...).
Folytattuk a kirándulást, és hamarosan amish területre értünk; ezt onnan lehetett tudni, hogy egyre gyakrabban kocogtak lovaskocsik az út szélén, és a száritóköteleken főkötők meg múlt századi ruhák lógtak, és fekete kalapos, szakállas bácsik rollereztek az utcákon (a roller megengedett közlekedési eszköz számukra). Bob történeteket mesélt az amishokról, és nem a kocsi ablakából bámultam a foltmunkákkal teleaggatott házakat - úgy tűnt, minden második család patchworkot árul, és nem is akármilyeneket. Amikor már jó ideje utaztunk keresztül mindenféle szép vidékeken, tehénkés legelőkön és kisvárosokon, a család fagyit kezdett követelni, és újból besoroltunk egy piac parkolójába.
Ezen a piacon sokkal több volt a látnivaló - többek között amish ruhák, még több patchwork, és egyéb nem ételnemű látnivalók. Meg persze fejenként egy hatalmas adag csokifagyi, amiből a baba is kivette a részét. Én magam nem tudtam kihagyni, hogy huginak is vegyek egy kis főkötőt, csak mert a tömegben fel-felbukkanó amish gyerekek olyan aranyosak voltak benne...
Délután volt már; hazatértünk hát, kipakoltunk a kocsiból. A nap hátralévő részét a ház lelkes körbefényképezésével töltöttem, Bob pedig tessék-lássék fötörgette a levélszőnyeget a kertben.
Estére pedig rákot igértek. Megmondtam nekik, hogy nem rajongok a tengeri kajáért; azt mondták, nem baj, mindent ki kell próbálni egyszer. A rák szerencsére már halott volt mire egy nagy barna papirzacskóban megérkezett (nem sebesült, nem beteg, halott). Leteritettük a konyhaasztalt újságpapirral, és Mary kirakosgatta a felszerelést - úgy nézett ki a konyha, mintha boncolni készülnénk. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Egy rákon kb. fél kanálnyi hús van, de ahhoz aztán szét kell szedni az egész állatot. Bob szép türelmesen, lépésről lépésre megmutatta, hogyan kell ezt a komoly feladatot végrehajtani; eleinte maga a rák anatómiája nyűgözött le, és örültem, hogy büntetlenül játszhatok a kajával. Mert mindenki más is azt csinálta; hamarosan irtó nagy kosz keletkezett az egész konyhában, mindenki könyékig úszott a szószban, rákdarabok röpködtek a kalapácsok nyomán, és azon tanakodtunk, mennyire elkeseredett lehetett az az ember, aki kitalálta, hogy a rák ehető... a második állatkát aztán már sikerült viszonylag önállóan elfogyasztanom. Kb. egy óráig takaritottuk a nagy mészárlás nyomait (a család együttesen vagy másfél tucatot evett meg).
Beszélgetéssel meg pakolással telt az este; végül aztán mindenki nyugovóra tért; és nem volt más hátra az ünnepből, mint hajnalban felülni egy vonatra, és megtenni az utat hazafelé.
(Rájöttem, hogy nagyon szeretek utazni)
Nem tudom, milyan egy átlagos amerikai Hálaadás egy "normális" családi körben - de az én első Thanksgivingem szuper volt.

2007. november 25., vasárnap

Thanksgiving 5 - Hálaadás és feladvány

A szerda délután és a csütörtök délelőtt nagy része Kim kézről kézre adásával telt, beszélgetéssel, teázással, bútorok tologatásával, ház körüli rögtönzött idegenvezetéssel és miegymással. A hálaadási ebéd már szerda este készülni kezdett, és hála Mary csodás szervezőkészségének és hajthatatlan irányitásának, elkerültünk minden Mr. Bean - féle pulykát-a-mikróba mutatványt. A hálaadási ebéd a család számára is kivételes módon ebédlőasztalnál zajlott...

Ó tudom tudom tudom eszebe jutott mire emlékeztetett a ház meg az ebédlő!!!!!
(Homlokára csap, székről lefordul aú visszamászik)

Aki kitalálja kap fotót róla! Hajrá hajrá! Tudom hogy legalább négy ember van odakinn aki biztosan tudja!!! :D

(Isteni szikra vége)

Szóval, ebédlőasztal, hálaadás. Baba nem nagyon akarta kivárni az asztali áldás végét, úgyhogy anyuci és nagybácsi felváltva meg- megszakitották a közös kézfogást, hogy a szájába tömjenek egy falatot hangtompitás céljából. Bob művészien megkomponált rögtönzött beszéde sajnos félbeszakadt, amikor az éhes család "most már elég volt" felkiáltással nekiesett a Mary által feltálalt étkeknek, figyelmen kivül hagyva a beszéd folytatását. Volt pulyka (már nem volt pulykaformája) és a hozzá való töltelék; édesburgonya, krémes kukorica, canberry puding, párolt spárga, krumplipüré és sütőtökpite. A család másfél napos munkájának gyümölcsét sikerült röpke tiz perc alatt elfogyasztanunk; utána aztán degeszre tömött hassal ültünk az asztal körül, beszélgettünk, és vártuk, hogy Kim baba is befejezze a lakomázást.
Délután a hagyományos hálaadási tradició szerint leültünk a tévé elé megnézni a new york-i Macy's parádét. Hm. Giccsparádét. Ott lenni biztos nagy élvezet, de tévében nézve csak az undi része maradt meg: 600 csirlider csinos formációban; rezesbandák végeláthatatlan sorokban; köztük meg gigantikus lufik mindenféle rajzfilmekből (Shoopy-nak én is örültem azért). Voltak zenekarok is; a Lifehouse meg a Good Charlotte eléggé jó volt, de az élő Barbie és Ken párostól kis hiján mindannyian kidobtuk a taccsot, főleg amikor énekelni kezdtek. A néhai krokodilos fickó kislánya is énekelt, egy felfújható lakatlan sziget tetején, ami számomra már súrolta a szürrealizmus határait... nézni mindenesetre roppant szórakoztató volt, főleg Bob és Peter elmésen cinikus megjegyzéseivel tarkitva...
Susan, baba és én tettünk egy délutáni sétát a környező utcákban, mert még mindig gyönyörű napos őszi idő volt, egy azok közül a csodás pillanatok közül, amikor a Nagy Szellem megteremtette a pillangókat, hogy megőrizze az őszi táj szineit tavaszig... (ez nem az én legújabb költői agymenésem, hanem egy indián legenda, na).
És ilyen nagy családi semmittevésben aztán el is ment a nap. Miután mindenki nyugovóra tért (több-kevesebb altatódal és cumiztatás kiséretében, ami az ifjoncot illeti), én is nekiláttam az esti melónak, és folytattam a könyvespolcok végigtúrását. Elsősorban tricksterekre vadásztam (vérfarkas-rajongásom időszaka minden előzetes figyelmeztetés nélkül átcsapott a szokásos egyhetes kampányszerű tricksterimádatba - csak azt nem tudom mit csináljak most a sok jó kis zúzós-farkasos zenével... mindegy) szóval azt hiszem, a lehető legjobb helyen keresgéltem. Legalábbis az a hely, ahol az ember rábukkanhat egy 300 oldalas Coyote-mesegyűjteményre, csak jó lehet...
Éjszaka a random módon nyomtatni kezdő nyomtató társaságától eltekintve nem sok minden történt; reggel pedig arra ébredtem, hogy újdonsült pótcsaládomnál már nagyban zajlik az élet. És megkezdődött a Fekete Péntek, az Egyesült Államok legforgalmasabb bevásárlóünnepe.

Thanksgiving 4 - Az Odú

(Minden tiszteletem J.K. Rowlingé, de ezt a nevet most kölcsön kell kennem, copyright meg minden, és thumbs up a forditónak)

"Dolgokat gyűjtünk" ez igy fogalmazodott meg Bob által, amikor beléptem az ajtón. És jó is volt, hogy szólt, különben észre sem vettem volna. A házat a "dolgok" alatt. Példáult a falat.
Bob múzeumigazgató volt fénykorában, plusz az egész család egy ideig indiánok között élt; ebből következően egy mesemondó-múzeumigazgató-indiánrajongó hibrid háza nem is lehet más, mint... múzeum. Padlótól plafonig. Nem teszek ki a netre mások lakásáról képeket (pedig körbefotóztam alaposan), ha jók lesztek mutatok belőlük offline.
Szóval, idézzétek magatok elé a Weasley-család otthonát, az Odút (ugye annak forditották?... Burrow volt angolul), a maga zegzugos szobáival, váratlan beugróival, nyikorgó lépcsőivel és összevissza nyiló ajtóival. Most pedig töltsétek meg mindennel, ami csak az eszetekbe jut, és én garantálom, hogy nekik volt belőle legalább kettő. Lényeg hogy szines legyen, érdekes és "hétköznapi értelemben véve" értéktelen. Indián bölcsők a falakon; maszkok; porcelán órák amik mind más időt mutattak; indián kosarak, megtöltve vietnámi ruhákkal (ja igen, ha nem emlitettem volna, a babával együtt hazahordták az egész vietnámi kultúrát is, a hatalmas faragott szerencseteknősig bezárólag), fából faragott játékok a német játékkészitőktől; kachina bábuk, agyagedények, fényképek minden korból és helyről; egy szobában négy vagy öt különféle csillár és rejtett állólámpák, furcsa üvegedények rejtett csokoládétartalékokkal, iránytűk, festőállványok, hangszerek garmadái (dobok Lappföldtől Afrikáig), maszkok minden elépzelhető kultúrából, lepkegyűjtemények, virágcserepek, kakukkos órák, himzett faliszőnyegek, babák népviseletben, kis totemállatok, székek és sámlik amik között nincs két egyforma, teáskészletek és szamovárok, különböző népviseletek a falakra aggatva, sárkányok minden méretben, szinben és formában, kalapok, fésűk, gyöngysorok, tükrök, kaleidoszkópok, ja és persze könyvek, könyvek és könyvek. És könyvek. Mindezt koronázzátok meg egy gigantikus plüss bölénnyel, és kaptok egy halvány képet róla, milyen világban éltem három napig. Ki-be jártam a szobákba és a zegzugos rejtett beugrókba, és mivel a falakon egyetlen szabad négyzetcentiméter sincs, volt mit felfedezni. És szerintem az összes cuccnak a negyedét sem láttam.
A nyári cuccoknak, persze. Mert a téliek a pincében voltak. Elképzelhetitek, mekkora lehet egy ilyen család karácsonyi dekorációkészlete. Én láttam. Nagy (gyűjtőszenvedélyük egyik központját a betlehemek képezik). Szóval nyári stuff le, téli stuff fel. Segitettem nekik bútorokat mozgatni, mely folyamat során hógömbök, fali szökőkutak, viharlámpások bukkantak elő majd tűntek el új helyeken, teknős-szobrok népes familiái változtattak lakhelyet, és asztalok nőttek ki a falból (Ujuóla asszony háza, ha valaki olvas még olyan klasszikusokat, mint A Végtelen Történet). Amiről azt hittem, ablak, arról kiderült, hogy festmény (csillagképeket ábrázoltak, de nem sikerült az egész sorozatot megtalálnom), ha nem vigyáztam, csengőfüzérekbe botlottam vagy papirsárkányokba ütöttem a fejem, és a szobanövényekhez már nem mertem közel menni...
A pincében (miután leköltöztettük a bölényt, volt időm felfedezni, és Bob nagy lelkesedéssel mutatott meg mindent) laktak a kevésbé sokra értékelt dolgok, mint pl. indián ruhák, feltekert bölény- és fókabőrök (utóbbinál megkérdeztem, hol van belőle a selkie-tündér, erre Bob azt mondta, psssszt, Mary még meghallja...:), gyönggyel himzett tarka övek és pici, fából faragott téli városok, meg az embernagyságú négyemeletes babaház. Ja, és a jelmezes szekrény. Az összes törzsi ruhával, indián szoknyákkal, harci öltözékekkel, eszkimó nyári ruhával (két sor prémszegély), lapp népviselettel és egyéb mesemondó felszereléssel. És némi száraz bölénytrágya. Amit az indiánok megvesznek, mert ők pipába szokták tömni (és itt az elmés válasz a "már megint milyen sz*rt szivsz?" kérdésre...).
Engem a könyvtárszobában szállásoltak el, ami nagyban csökkentette az alvással töltött óráim számát. Amikor az embert padlótól-plafonig polcok veszik körbe, csurig tömve mesegyűjteményekkel (ország szerint nagyjából ábécésorrendben, bár az indiánok egy külön szekrényt foglaltak el), akkor a legkisebb gondja az alvás... hajnalig túrtam a polcokat, egy mese ebből, egy mese abból, és persze egy szép hossszú lista, hogy el ne feledjem, amikor legközelebb könyvtárba megyek (szülők háta mögött kacsint kacsint).
És persze ott van a kert. Amit térdig érő aranysárga levéltakaró borit, mert Bob nem takaritott össze, abból az elmés megfontolásból, hogy miért gereblyézzen ötször, ha egyszer is lehet. A sárga avarban fából faragott kerti manók laknak, kicsi lámpások, egy télire lefedett kerti tó, egy hinta, és a fáknak is arca van... (nem vicc. Na jó, faragva van, de akkor is...)
Huh, ennyi. A többit a fantáziátokra bizom.

2007. november 24., szombat

Thanksgiving 3 - Az öreg trickster és családja

Bob az a fajta derűs öregúr, aki mindenkit azonnal levesz a lábáról - legyen szó pincérnőről, amish asszonyról a piacon, vagy jegyeladónőnél a pályaudvaron. Egyszerűen a vérében van. Az ember könnyen nevet, amikor vele beszélget. És persze a vérében van a mesemondás is; mindenről történetek jutnak az eszébe, és el is mondja őket, úgyhogy mire észbe kapsz, már túl vagy egy kötetnyi mesén, és még el sem értél a lényegig... "Nekem elhiheted, mesemondó vagyok, és a mesemondók mindig az igazat mondják. Nem mindig a tényeket, de mindig az igazságot..."
Mary, a felesége szintén mesemondó; meseterápiával és gyógyitással foglalkozik. Határozott és talpraesett, és szigorúan csak családi körben bolondozik. Jó párost alkotnak a férjével; azon kivül, hogy együtt mesélnek, versenytáncosok is voltak valaha, többek között. Plusz Mary az egyetlen aki képes parancsolni az öreg tricksternek. Általában. A "fogd be végre a szád" még nem mindig működik...
Susan, a lányuk, gyógypedagógus, mozgássérültekkel foglalkozik. Negyven körül van, és idén nyáron örökbe fogadott egy vietnami kisbabát, Kimet, aki most a család szeme fénye, központja és tengelye. Tündéri pici baba, fekete mandulaszemekkel és 6 foggal. Susan talpraesett, nagyhangú, vidám nőszemély, és imádja a kislányát.
Peter, a fiuk, tipikus aggelgény, a morgós, sörösdobozzal üldögélő fajtából - épp a sokadik diplomadogáját irja, igy egész nap más dolga sincs, mint Kimet kényeztetni, tutujgatni, és teljes mértékben elrontani a nagymama nevelésre tett kisérleteit. Egyébként jó humorú és kedves fickó.
Hát, ez a család. Közvetlenek voltak, kedvesek, beszédesek; nem zavartatták magukat különösebben egy vendég miatt, ment minden a maga útján, leginkább úgy bántak velem, mint egy harmadik tesóval. Kicsit különcök, kicsit furák - éppen csak annyira, hogy az ember három nap alatt végleg megszeresse őket...

Thanksgiving 2 - Útban az óriások földjére

(Úti zene: Treasure Planet OST - I'm Still Here, Nine Days - Story of a Girl, Brother Bear OST - I'm On My Way - meg persze a szokásos :)

Ezúttal úgy döntöttem, kipróbálom a vonatozást is. Errefelé nem olyan divatos, mint nálunk; az amcsik valamiért jobban szeretik a buszt, és folyton szidják az Amtrakot, mert van, hogy tiz percet is késik! Mag mert kevesebb helyen áll meg, mint a szürke kutyus. Mindegy, gondoltam, a Hálaadás miatt Greyhoundra már nem volt jegy, hát mindent ki kell próbálni egyszer.
A hartfordi vasútállomás picike, régimódi (kovácsoltvas kerités és társai), és egyetlen vágánya van. A hajnali szürkületben kisebb tömeg tolongott a peronon, mindenki utazott a családhoz az ünnepekre; a vonat pontosan érkezett, ettől aztán mindenki jobb kedvre derült.
Az itteni vonatok, bár kivülről egy kis ablakokkal ellátott ezüstös konzervdobozra hasonlitanak, belül egészen olyanok, mint a mieink. Úgy értem, nem különösebben tisztábbak vagy kényelmesebbek, mint nálunk egy IC vagy egy EC. A kalauzok hármasával járnak, és mindenkinek kis cetlit tesznek a feje fölé, hogy tudják, ki hol száll le, és időben felébresszenek mindenkit aki elalszik. A vezető bemond mindenféle dolgokat, pl. hogy ne hagyjunk csomagot az előtérben, hogy van kávé, meg hogy vigyázzunk a leszállásnál mert lesz egy rés az ajtó meg a peron között. Szóval kényelmi szempontból elég kellemes út volt (összesen 5 vagy 6 órát ültem vonaton, eléggé kibirható).
Philadelphiában át kellett szállni. Nem sokat láttam a városból, csak néhány felhőkarcolót az ablakon át, meg a "City of Brotherly Love" graffittit egy ház hátsó falán, két "Screw you" firka közé ékelve. A pályaudvar viszont lenyűgözően hatalmas volt, tulajdonképpen egy óriási, több mint 150 éves hodály, csillárokkal meg padokkal, visszhangzott az egész, és németjuhászos rendőrök sétáltak a büféasztalok között. Ott aztán várakoztam egy órát a csatlakozásra (közben éhemben megvolt az első amcsi McDonald's élmény - a cheeseburger sokkal satnyább mint otthon).
A Philadelphia - Harrisburg vonatról azután már volt is mit nézni. Kisütött a nap, és ahogy elhagytuk a várost, elénk tárult az indián nyárban fürdő pennsylvaniai vidéki táj; piros és sárga árnyalatú erdők tükröződtek zöldes tavakban és kavicsos patakokban, és nagy, lankás zöld legelők terültek el a sinek mindkét oldalán. Felhőszerű birkanyájak és fekete-fehér foltos tehenek legelésztek rajtuk elszórva; időről időre farmokat láttunk, a hozzájuk tartozó magas silótornyokkal, és a kilométer hosszúságú száritókötelekkel, melyekről hálóingek és fodros szoknyák meg kertésznadrágok lógtak. Nagy ragadozómadarak lebegtek kiterjesztett szárnyakkal a kék ég hátter előtt... egyszóval, nagyon költői volt az egész. Keresztülrobogtunk mindenféle kis városokon; Darien, Merion, Radnor (csak nekem tűnik úgy mintha ezeket egy fantasy regényből szedték volna?), Elizabethtown (puszi Orlando Bloon nózijára, élete legrosszabb filmje volt), és még vagy négy-öt kimondhatatlan nevű település.
A vonaton utazott egy amish család; apuka nagy szürke szakállal, fekete ruhában és kalapban, anyuka pedig sötétzöld ruhában a hozzá tartozó fehér köténnyel és főkötővel, kedvesek voltak és mosolygósak.
Amikor leszálltam a harrisburgi pályaudvaron, Bob már várt rám. Mary, a felesége a kocsiban maradt, hogy vigyázzon az egyéves unokára, aki békésen szuszogott a babaülésben, épp a délutáni álmát aludta... miközben a házuk felé robogtunk, azonnal elindult a beszélgetés, mesemondás, kérdezgetés, észre sem vettük, hogy telik az idő. Útközben átkeltünk a Susquehanna folyón, és Bobnak persze rögtön el kellett mesélnie, hogy amikor John Smith (igen, a Pocahontas-os fószer) erre járt felfedezni, azt irta a naplójába, hogy ezen a helyen óriások laktak. Ez persze azért volt mert maga John Smith volt vagy 150 centi magas, meg mert ez a vidék az egyik legtermékenyebb mikroklima a keleti végeken, és az indiánokank volt miből nagyra nőni. A legszebb az egészben, hogy Bob ezt emlitette már, amikor tavaly találkoztam velük . jópofa volt belegondolni, hogy egy éve még nem gondoltam volna, hogy most itt leszek és megnézhetem a helyet magamnak élőben... a Susquehanna egyébként kb. akkora, mint két Duna, és nagyon szép.
Végül aztán megérkeztünk abba a csendes kis kertvárosba, ami a Hálaadás idejére a második otthonommá alakult.
Folytatása következik.

Thanksgiving 1 - Az alapötlet

Mivel egy Amerikában töltött év szükségszerűen magába kell hogy foglaljon 1 db igazi amcsi Hálaadást is, szerda hajnalban (amint kitört az ötnapos szünet) felcuccoltam, és útnak indultam, hogy egy ismerős mesemondó családnál töltsem az ünnepet. Bob és a felesége tavaly jártak Magyarországon, és egy napot együtt töltöttem velük - ők voltak az első hús-vér hivatásos mesemondók, akikkel találkoztam. Amikor megtudták, hogy nincs hová mennem az ünnepek alatt, kitört rajtuk a nagy amerikai "senki ne töltse az ünnepeket egyedül" mozgalom, és meghivtak, amit én lelkesen el is fogadtam. Az elkövetkező bejegyzések ezt a kalandot fogják részletezni.
(Mielőtt elfelejtem: lelkes antropológus módjára megváltoztattam a neveket, hogy megóvjam a megfigyelt alanyok személyi jogait. Csak hogy tudjátok.)

2007. november 23., péntek

Eletjel

Ha esetleg aggodna valaki: nem tuntem el, csak elutaztam Thanksgivinget unnepelni egy mesemondo csaladhoz Pennsylvaniaba. Hihetetlen hely, amint hazaerek tele fogom irni a blogot; izelitonek csak annyit, hogy az egesz haz egy muzeum (foleg indian) es aki tovabbi leirast szeretne az csapja fel a Harry Pottert a Weasley-lak leirasanal (Amikor ezt megemlitettem Bobnak, azt mondta, hogy Hat igen, jart itt valami no fura brit akcentussal, es alaposan korulnezett...)
Tovabbi reszletek szombat este varhatok.
Happy Thanksgiving!

2007. november 19., hétfő

Tellabration!

Na, ma délután feltettük a koronát a hétvégi Tellabration sorozatra. Nagyterem, szinpad, mikrofon, kutyafüle, és még közönségünk is volt, jó ötven ember, négyévestől... fölfelé. Lassan sötétedett odakinn, benn pedig jó meleg volt, és vidám hangulat, és egy nagy szines szőnyeg leteritve a mesemondók részére.
Jane kezdte a sort, a szokásos dalocskával és a rövid mesével, ami eléggé leterhelte a gyerekeket ahhoz, hogy abbahagyják a futkározást. Utána jöttem én.
Körülbelül egy órával indulás előtt sikerült kitalálnom, mit akarok mesélni; mindenképp magyart szerettem volna, olyasmit, ami közel áll a szivemhez, és ami az ittenieknek is tetszene. Végül a Helka és Kelén mellett döntöttem, és örülök neki, mert bejött. Elég bonyolult és szines történet, sokat kivesz az emberből, ezért a szinészkedést vissza kell hozzá venni a minimumra - amit amúgy is szeretek, mert igy az ember szép kényelmesen leülhet a gyerekek közé, és koncentrálhat arra, hogy elmesél egy történetet. Jól sikerült, szerették; csillogó szemeket láttam meg mosolygó arcokat (a székek alatt is, mert a gyerekek, ünneplő ruha ide vagy oda, bizony elhasaltak egy idő után:)
Tom Lee zárta a sort, egy régi klasszikussal (a hét fivér, aki hollóvá változik). Már egy hete azt hallgatom, hogy Tom Lee igy, meg Tom Lee úgy, ő itt a helyi nevezetesség (úgy is mondhatnánk, hogy Connecticut egyetlen hivatásos mesemondója - ő ebből él meg). Mindenki már előre el volt tőle ájulva.
Hát profinak profi az biztos. A tetejébe jó fej is, és van humora; a gyerekek pedig egyenesen imádják. A repertoárja kb. fedi az enyémet (a honlapjából itélve), otthon van legendákban, mitoszokban, beutazta a világot, és gyönyörűen utánajárt a meséinek. A ma esti sztorit gyönyörűen, minden sietség nélkül adta elő, megfelelő mennyiségű humorral és szinészettel vegyitve. Igazi, vérbeli mesemondó.
(Most, hogy ennyi creditet adtam neki, már biztos sejtitek ti is, hogy én nem ájultam el... vicces, mert magam sem tudom, miért nem. Nagyon rendben van a fickó, de nem okozott olyan hűűűha élményt, mint pl. Gail a tegnapi fellépésen. Létezik olyan fogalom, hogy túl profi?... vagy csak a meseválasztással volt bajom... én az a fajta vagyok aki nem szereti ha olyan mesét hall amit már... nagyon sokszor hallott. Lehet, hogy egyszerűen csak akkor érzek hűűűha-élményt, ha a sztori is a meglepetés erejével hat... vagy lehet, hogy csak irigy vagyok, mert mindenki a lábai előtt hevert, mielőtt a száját kinyitotta volna...? Mindegy, van mit tanulnom tőle, az biztos.)
A mesélés végeztével jött a tapsvihar, meg a beszélgetés, meg a gratulációk. Emberek jöttek oda hozzám gratulálni a meséhez, meg megkérdezni, ki vagyok és honnan jöttem (és megdicsérni a kockás kabátomat). Jólesett, hogy kaptam visszajelzést, ez azt jelenti, tényleg tetszett nekik az előadás. Beszélgettünk meg ismerkedtünk még egy darabig a többi mesemondóval, aztán feloszlott a társaság.
(A legaranyosabb a pici szőke lány volt a félig kibomlott copfokkal, aki odajött hozzám és egy foghijas mosollyal feltartotta nekem a kisujját - én is feltartottam az enyémet, kisujjat ráztunk, aztán nyelvet nyújtott rám és elszaladt:)
Nah, életem első Tellabration hétvégéje ezennel hivatalosan is lezárult. Készüljetek, mert jövőre otthon rendezzük meg!