2017. augusztus 12., szombat

Kuba ragyogó színei (Népmesék nyomában a világ körül 50. - Kuba)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Már az ötvenedik országnál járok! Az útnak még harmadát sem tettem meg, de azért nem rossz eredmény...

From the Winds of Manguito / Desde Los Vientos de Manguito
Cuban Folktales in English and Spanish / Cuentos Folklóricos de Cuba, En Inglés y Español
Elvia Perez
Libraries Unlimited, 2004.

Végtelenül bájos kötet, amely ismét egy gyakorló helyi mesemondó munkáját dicséri. Elvia Perez a saját repertoárjából válogatta ki a könyvbe foglalt történeteket; némelyiküket gyermekkorában a családjától tanulta, míg másokat a sziget sokféle szájhagyományából - az afrikai eredetű vallások (pl. Santería) követőitől, kanári-szigeteki bevándorlóktól, spanyol és egyéb európai származású lakosoktól - gyűjtött össze hosszas kutatómunkával. Bár a könyv nem túl vaskos (pláne, hogy minden mese kétnyelvű tükörfordításban szerepel benne), nagyon szép, kerek képet ad Kuba népmeséiről. A mesék mellett szerepelnek benne színes fényképek, kubai játékok és mondókák, receptek, történelmi bevezető, szószedet, bibliográfia, és bőséges jegyzetek is minden történethez; emellett a könyben fekete-fehér rajzos illusztrációk is akadnak, amik olyan csinosak, amilyen szokatlanok. Élmény volt végiglapozni a kötetet - az olvasásról nem is beszélve...

Fénypontok

Oshúnt a Szűzanyával
azonosítják a Santeríában
Nagyon sok kedvenc történetem volt az afro-kubai hagyományokról szóló fejeztben. A sziget útjaiban például két ikertestvér táncoltatott halálra egy ördögöt, aki lezárta a sziget útjait; mivel egyformák voltak, az ördög nem vette észre, hogy váltják egymást, és sohasem fáradnak bele a zenélésbe. Felbukkant Elegba is, aki a joruba hagyományok trickstere és az utak ura; a legendából megtudtuk, ki és mi volt ő, mielőtt istenséggé lett volna. Oshún, a Méz Úrnője arról szólt, hogyan fordította hasznára egy fiatal istennő, hogy a testvérei hatalmával szemben neki csak a méz feletti uralom jutott - ezzel viszont még az apját is el tudta kápráztatni, és megmentette egy másik isten életét. A legjobb sztori viszont a Legyőzhetetlen Asszonyok című volt, melyben két nővér vágott neki a világnak, egy harcos amazon és egy bölcs leány; mindketten országot nyertek maguknak más és más módon, és amikor az egyiküké veszélybe került, a másik a segítségére sietett.
Az állatmesék között nagyon bájos volt a Gémekről szóló, melyben egy csapat bébi gém a szüleit kereste úgy, hogy mindenféle madarakkal és állatokkal összehasonlították az éneküket. Szintén mókás volt a Fejetlen tánc, melyben úgy mentették meg az állatok egy folyamatosan civakodó ördögpártól a világot (amit minden csetepaténál felgyújtottak), hogy "fejetlen táncpartit" rendeztek a madaraknak (szárnyuk alá rejtett fejjel), és csak akkor engedték be az ördögöket, ha azok beleegyeztek, hogy lefejezzék őket... Végül pedig nagyon megfogott Kikirikí Kakas története, aki annyira hűséges volt a gazdájához, hogy megverekedett magával a Halállal is a ház küszöbén, hogy időt nyerjen neki a gyógyuláshoz.

Kapcsolatok

Jemaját, a tenger istennőjét
is a Szűzanyának
feleltetik meg
Ismét felbukkant egy, a világ teremtésével kapcsolatos özönvíz-mítosz, az afro-kubai vallásokból; itt Jemajá istennő árasztotta el a földet, mert az emberek megfeledkeztek róla.
A folyó tündére című mese a Holle Anyó helyi változata volt, a folyóba ugró szorgos lánnyal és utána a lustával - a mese a lusta lány bűnhődése helyett azonban azzal végződött, hogy a tündér közölte, amikor kinyitja az ajándékba kapott dobozt, az lesz benne, amit megérdemel. Erre a lusta lány megjavult, összebarátkozott a húgával is, és békességben éltek tovább.
És természetesen megint volt versenyfutás - ezúttal Ambeco, a szarvas, és Aguatí, a teknős között.

Hova tovább?
Jamaica, a Karib-tenger utolsó állomása következik!

2017. augusztus 5., szombat

Trickster bonanza (Népmesék nyomában a világ körül 49. - Bahamák)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Once was a time, a very good time,
Not in my time, but in b'o' Rabby time.


Folk-tales of Andros Island, Bahamas
Elsie Clews Parsons
American Folk-lore Society, 1918.

Megint csak korai gyűjteményről van szó, amely megint csak Elsie Clews Parsons munkáját dicséri (kezdek kíváncsi lenni erre a hölgyre). A kötetben 115 népmese található, melyeket mind a szigetcsoport egyetlen szigetén, Androson gyűjtött, és jegyzett le a szokásos aprólékosan fonetikus, nehezen olvasható módon. Minden történethez tartoznak bőséges lábjegyzetek hasonló változatokról a Karib-tenger más szigeteiről és Afrikából, és a mesemondókat is egyenként megismerjük a bevezetőből. Andros lakossága a múlt század fordulóján kulturálisan nagyon vegyes volt, és ezt a mesék is tükrözik: Az afrikai tricksterek mellett itt már felbukkan Jack, aki Észak-Amerikából hajózott délre az európaiakkal, valamint nyomaiban megtalálható a Floridából menekült indiánok és a velük keveredett volt rabszolgák mesehagyománya is. Parsons szerint Andros még a Bahamákon belül is kevert helynek számított, ami egyszerre volt menekültek, kétes elemek, és kalandorok gyűjtőhelye. Nem csoda, hogy a mesék között is akadt mindenféle...
Külön tetszett a bevezetőben található leírás, mely szerint amikor Parsons "storyteller" (mesemondó) után érdeklődött, általában jövendőmondóhoz irányították; végül rájött, hogy a megfelelő hívószó a "talk old story", így lehetett valódi mesemondókat találni. Általában sötétedés után. A mesék szinte mind ugyanazzal a formulával kezdődtek ("There was a time, a very good time, Monkey chewed tobacco and spit white lime"), and végződtek ("The bow bent, the story end", "If you think my story's not true, go ask the captain of the longboat crew"). Haitiban is olvastam már hasonlót, de itt szinte minden mese végén előadta a mesélő, hogy ő is ott volt, amíg valaki meg nem rúgta - pofozta - legyintette, amitől ide repült hozzánk, elmondani a történetet.

Fénypontok

Érdekes módon a könyv maga konkrét választ adott rá, melyik a legszélesebb körben ismert androsi mese: Ez nem volt más, mint az Üzenet a Férjnek című történet, amelynek egy változatával St. Vincent szigetén is találkoztam már. Arról szól, hogy egy vajúdó feleség távol lévő férjének küld üzenetet mindenféle madarakkal; a küldetést végül a kolibri teljesíti.
Nagyon klassz helyi változata volt a Mágikus Menekülés meséjének. Itt egy ördög által elrabolt lányt a bátyja, Jack mentett meg (aki "olyan boszorkányos fiú volt"), és az átváltozásaikat az akadályokkal kombinálták - egyszer pl. banánfává és banánná változtak, és az ördög gyorsan hazaszaladt a banánszedő kampójáért... Egy másik mágikus menekülés során Jack egy Zöldszív-Tudás (Greenheart-Er-Knowledge) nevű lánnyal menekült el a lány ördög-apja elől. Ebben külön szerettem, hogy amikor a lányt Jack jól fenn felejtette a fán, ahogyan ezekben a mesékben lenni szokott, a csúf szolgálólány, aki megtalálta, azonnal rohant Jackhez és szólt neki, ahelyett hogy gonoszul átvette volt a menyasszony helyét... És ha már a megmentésnél tartunk, szintén Jack volt az, aki megmentett egy királykisasszonyt az akasztófától, amikor lopással vádolták. A lánnyal az iskolában szerettek egymásba, és a történet egy ismert angol ballada helyi változata.
Érdekes, hátborzongató mese volt a Boszorkány-feleség, melyben a feleség sohasem evett otthon, hanem titokban gémmé változott és halászni járt. Amikor a férje megtudta a titkát, az átváltoztató dalt énekelve maga változtatta madárrá a feleségét (és meg is ölte).
Újdonság volt számomra a trickster-mesék között az, amelyikben Nyúl úgy menekült meg Oroszlán karmai közül, hogy javasolta, forgassa először hamuba (lisztbe?) hogy jobb íze legyen, és addig forgolódott, amíg az oroszlánt teljesen elvakította a porfelhő - majd meglógott.

Kapcsolatok

A kulturális sokféleségnek köszönhetően itt már eléggé változatos volt a trickster-felhozatal: Volt Nyúl koma (és Bouki, aki néha a trickster-szerepbe is belekóstolt), Ananszi, és Jack is; sőt, néha együtt is előfordultak különféle kombinációkban, pl. Jack és Nyúl koma testvérekként. Természetesen velük együtt megtalálható a könyvben a klasszikus trickstermesék legtöbbje is: A titkokban megevett tejfel, a kikönyrögött hamis büntetés, a kátránybábu (ami vicces módon ezekben a mesékben lány volt, és azok ragadtak hozzá, akik meg akarták fogdosni meg csókolni), egymás hátán lovaglás, Bálna-Elefánt kötélhúzás, halálos szikla, stb.
Szintén volt állatok közötti versenyfutás, megint csak új szereplőkkel: Ezúttal Homár és Kagyló versenyeztek víz alatt, illetve Ló és Kagyló víz felett (mindkettőben az utóbbi nyert, többedmagával). Előbbiben külön tetszett, hogy kombinálta a két mesetípust; igaz, hogy több kagyló is részt vett a versenyen, de Homár meg is állt néha eszegetni közben.
Több ismerős tündérmese is szerepelt természetesen a kötetben, pl. a Szorgos és a Lusta lány; Anyám megölt, apám megevett; Egyszemű, Kétszemű és Háromszemű; Négy fivér (itt a megoldás kereken az volt, hogy a vadászé lett a királykisasszony); Kékszakáll (ahol nem feleségek, hanem gyerekek voltak a kamrában megölve); Vitéz Szabólegény; Égig érő paszuly; Brémai Muzsikusok; Hal-szerető, és a Csodás Segítők is. Utóbbiban a szokásos szuperképességek mellett volt Jólnevető, Jólsíró, Jólpisilő, Jólfingó, Jólköpő is, de róluk sajnos nem sok derült ki a hiányos szövegből... Ugyanennek a mesének egy másik változatát Androsról, Zöldlevél Királykisasszony történetét, annak idején beválogattam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményembe is.
Több Fehérlófiás motívum is visszaköszönt a mesékből. Volt óriás sast a lába húsával etető Jack, társai elől kását elevő ördögöt lelövő Jack, sőt, Boukit a föld alatt lenn hagyó (kötelet a kővel a végén elengedő) Nyúl Koma is (itt érdekes módon Bouki nyerte el a végén a királykisasszonyt).
A hiedelmek között megint csak felbukkant a loogaroo (loup garou), aki ezúttal azonos volt az éjszaka repdeső boszokránnyal, aki le tudja vetni a bőrét. Közel járunk már Louisianához...

Hova tovább?
Kubába!

2017. július 29., szombat

Éneklő teknősök, mágikus narancsfák (Népmesék nyomában a világ körül 48. - Haiti)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Létezik amerikai mesemondó körökben egy ropant népszerű haiti mesegyűjtemény, The Magic Orange Tree címmel. Diane Wolkstrein haiti utazásai során gyűjtötte a meséket, és publikálta őket egy kötetben, ami nagy hatással volt a mesemondó közösségre - de nem aratott osztatlan tetszést azok körében, akik szerint a 'turista' mesemondó nem végzett elég alapos munkát. A mai bejegyzéshez ezért inkább egy olyan könyvet választottam, ami nem csak kevésbé közismert, de ráadásul helyi mesemondó tollából származik. 


When Night Falls, Kric! Krac!
Haitian Folktales
Liliane Nérette Louis
Libraries Unlimited, 1999.

Liliane Nérette Louis haiti mesemondó, történetei több generáción keresztül öröklődtek a családban. Ez meg is látszik a mesék szövegein: Érződik, hogy élőszóban csiszolódtak ki, szinte leugranak a papírról, főleg, mert  legtöbbjükben vannak interaktív részek, kérdezz-felelek pillanatok, énekek, mondókák, és minden egyéb, amitől a mesemondás élővé válik. A kötet témák szerint csoportosítja a meséket (pl. Bouki és Malise, Szerelem és Udvarlás, Mostohák, stb.), összesen harmincat, és szépen kirajzolódnak belőlük a szájhagyomány különféle oldalai. A könyv elején mind a szerző, mind pedig a szerkesztő bevezetőjét olvashatjuk Haiti kultúrájáról, történelméről, szokásairól, és magáról a mesemondóról is; a végén pedig szószedet, színes fényképek, és autentikus haiti receptek találhatók. Nagyon kompakt kis kötet, élvezetes mesékkel.

Fénypontok

A kedvenc mesém a kötetből az Éneklő teknős volt. Ebben a mesében aszály idején a madarak egy gazdag ember kertjébe jártak borsót lopni; hogy barátjuk, az éneklő teknős is velük tarthasson, tollakat aggattak rá, és együtt repültek (a teknős nem is evett borsót, csak a repülés tetszett neki). A gazda persze végül pont a teknőst kapta el, és az ének segítségével jó sok pénzt keresett - amíg a király maga elé nem rendelte, hogy elkobozza tőle a csodás zsákmányt. A teknőst viszont előző este egy kisfiú kicserélte egy mezei, nem-éneklő teknősre, így aztán a király is hoppon maradt, meg a gazda is. De legalább a teki megmenekült.
Ha már éneklésnél tartunk: Nagyon szeretném egyszer élőben hallani Kinan Kinan meséjét, melyben egy herceg feleséget válogat lelkesen kínálkozó lányok közül, és mindegyikről eléneklik a tanácsosai, miért alkalmas feleség. A hercegnek azonban végül egy szénégető lánya tetszik meg, és annak ellenére, hogy mindenki csúfnak tartja, ő meglátja benne a szépséget is. A mese nagyrészt énekes versszakokból áll; jó lett volna hozzá legalább egy kotta...
A Gonosz mostoha és a narancsfa az a történet, ami a fentebb említett másik könyv címét is adta. Egy asszony gonoszul bánik a mostohalányával, folyton mocskolja az apja előtt, és a narancsból sem ad neki, amit az apa hozott haza ajándékba. A lány összeszedi a narancs maradékait, és az anyja sírján elássa; a magokból csodálatos fa nő, ami nem csak táplálja a lányt és engedelmeskedik a kéréseinek, de a végén még a mostohát is úgy lerázza magáról, hogy ripityára törik. Nem ez volt egyébként az egyetlen haiti mese, amit Diane Wolkstein is híressé tett; szerepel a könyvben Taizan, a hal-szerető története is, melynek a végén a lány egybeolvad hal-szerelmével, és sellővé változik (azt hiszem, ez a másik könyvben nem volt így kimondva, ott csak "barátok" voltak), és a Bagoly házassága is.
Érdekes mese volt "Bouki megnyeri a király versenyét," aminek az eleje egy libériai népmesére emlékeztetett. Az kapta meg ugyanis a királylányt, aki el tudott számolni tízig, mielőtt egy levegőbe dobott narancs földet ért. Az ostoba Bouki barátja, Malis tanácsát követve megnyerte a versenyt ("Egy-tíz!"), de a királykisasszony elég nagyot csalódott benne, mert igazából a férjnek csak a királyi kaja kellett. Végül Bouki a mohósága jutalmául elhalálozott egy vadászbalesetben. Ez gondolom jól jött a királylánynak.



Kapcsolatok

A mostohákról szóló fejezetben több Szorgos és Lusta Lány típusú mese is volt, a szokásos végkifejletekkel. Az egyik (Az elveszett ezüstkanál), amelyben a segítő öregasszony hátát kellett mosni, emlékeztetett a kedvenc trinidadi mesémre. Az anyó háta ugyanis üvegszilánkokkal volt borítva, és csak a kedves lánynak volt rá türelme, hogy megtisztítsa.
Sok helyről volt már ismerős Vletout Király (Mindentakar Király) története, melyben a király egy falu összes öregjét megölette, hogy ne tudjanak a fiataloknak tanácsot adni. Egy család elrejtette egy veremben a nagymamát, aki cserébe a tanácsaival segített nekik megszabadítani a falut. Ez az egyik legszebb verzió erre a típusra, amit eddig olvastam (magyar is van, egyébként).
Hátborzongató verzió volt a Kékszakáll-féle mesékre A kulcs, melyben egy szolgálólány azt fedezte fel, hogy a gazdaasszonya a lépcső alatti kamrában zombikat (közöttük gyerekeket is) tart. Zombis-kísértetes történet egyébként egy egész fejezetnyi volt a könyvben, a haiti hiedelmeknek és hagyományoknak megfelelően; Az utolsó zombi Konpé Pierre ültetvényén például azt mesélte el, hogyan hozott tragédiát egymás fejére kölcsönösen apa és fiú, mindkettő a saját házi zombijai segítségével.
Az ügyeletes trickster Haitin Malis (Konpé Malis vagy Ti Malis), aki általában ostoba és falánk komájával, Boukival együtt bukkan fel. Más helyen olvastam, hogy Malis eredetileg nyúl volt, Bouki pedig hiéna, de ezekben a mesékben már emberként szerepeltek. Több meséjük ismerős volt már a sziget másik feléből, a Dominikai Köztársaságból.

Hova tovább?
A Bahamákra!

2017. július 22., szombat

Ismerős tündérmesék, váratlan fordulatok (Népmesék nyomában a világ körül 47. - Dominikai Köztársaság)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Folklore de la República Dominicana
Manuel José Andrade
Sociedad Dominicana de Bibliófilo, 2009.

Ez a kötet angol nyelven jelent meg először, 1930-ban (mivel az Amerikai Folklór Társaság támogatásával történt a gyűjtés), és csak sokkal később adták ki spanyolul, a mesék és a mesemondók eredeti nyelvén is. Andrade, a gyűjtő és feldolgozó, nyelvész volt, aki több, mint negyven nyelvet beszélt folyékonyan, és a történeteket fonetikusan jegyezte le (amitől megint jó nehéz volt legyűrni ezt a közel 700 oldalas, 304 népmesét tartalmazó kötetet - voltak olyan nyalánkságok, mint ciudad helyett suidá, meg espada helyett epa, meg tortilla helyett toitiya, meg 'hacer nada' helyett 'jacé na'. Megint jó sokat olvastam hangosan).
A mesék a könyvben típusok szerint vannak csoportosítva - az egyes mesetípusok (pl. Hamupipőke, Varázslatos menekülés, stb.) változatai egymás mellett szerepelnek. Minden mesénél megjelölték a mesemondó nevét és a gyűjtés helyszínét is, a bevezetőben pedig részletesen bemutatták az egyes mesemondókat, akiknek többsége férfi volt. A mesetípusok nagy része európai eredetű, ismerős, de akadtak közöttük trickster-történetek és kölcsönvett haiti, afrikai mesék is.

Fénypontok

A kötet fénypontjai számomra nem teljesen új mesék, hanem inkább jól ismert tündérmesék újszerű változatai voltak. Borzasztóan tetszett például, hogy a Halál-keresztapa történet végén, amikor a keresztfiú meglátta, milyen alacsonyan ég már az élete lángja, egy érdekes mesével elvonta a Halál figyelmét, és közben sutyiban olyan szépen újratöltötte az olajmécsest, hogy sohasem halt meg (a mesemondás életeket menthet). Szintén jópofa, szokatlan megoldásra lelt a Négy fivér meséje, melyben egy tolvaj, egy ács, egy csillagász, és egy vadász közösen mentett meg egy sárkány által elrabolt királykisasszonyt. Itt ugye mindig az a dilemma, hogy kihez menjen hozzá a lány, ki tett a legtöbbet a megmentéséért - ebben a mesében azonban váratlanul megjelent egy király, akinek négy lánya volt, és megegyeztek abban, hogy ő veszi feleségül a megmentett lányt, a négy fivér pedig az ő lányait. Ez is egy megoldás... Egy másik változatban Három királyfi nem tudta eldönteni ugyanezt a kérdést, ezért íjászversenyt rendeztek, és a győztesé (a középső fiúé) lett a királykisasszony; a legidősebb bánatában öngyilkos lett, a legkisebb pedig elvándorolt, és hosszas kalandok árán talált magának más feleséget.
Volt egy variáció a Három Narancs Szerelmese (magyaroknak Háromágú Tölgyfa Tündére) mesére is, amin meglepődtem, mert ezúttal egy lány indult el narancsot  (avagy ez esetben gréprfútot) szedni. A gyümölcsöket egymás után gyertyával megégette, és mindegyikből egy-egy királyfi pattant elő (akik életben is maradtak, egyébként, és a végén egyikük megmentette a lányt a mostohaanyjától). Rengeteg verziója volt itt is a Varázslatos menekülésnek, spanyol mintára általában Blanca Flor neve alatt; a kedvencem az volt, amiben a váll felett hátradobált tárgyak fésű meg tükör helyett egy fej fokhagyma, egy narancsmag, kék papír, egy szem só, és egy darab szappan voltak. A narancsmagtól Juanito és Blanca Flor narancsfává és kertésszé változtak; a kék papírból és a sóból tenger lett; a többiről sajnos megfeledkezett a mesemondó, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rájuk...
Jót kuncogtam a Varázslatos segítők (ld. Szélike királykisasszony) mesetípus egyik helyi változatán, melyben Messzelátó, Gyorsanfutó, és egyéb hagyományos szuperhősök mellett szerepelt Caguín Cagán, akinek az volt a varázslatos tudománya, hogy többet tudott egyszerre kakálni, mint bárki más, és ebben versenyzett a király saját bajnokával... (ennek a mesének a szakdolgozatomhoz és a könyvemhez kb. 50 változatát gyűjtöttem össze, és mindegyikben voltak egyedi képességek, de ezzel most találkoztam először).
Volt azért néhány ismeretlen mese is, amik megfogták a fantáziámat. Az egyik Az óriás meséje volt, melyben három fiú próbált meg kiszabadítani egy óriás által elrabolt királykisasszonyt egy üvegtoronyból. A legkisebb fiú korábban találkozott már a lánnyal, és szerelmesek voltak, ezért ő nem adta fel a keresést, és mindenféle törpékkel és óriásokkal való kalandok árán megtalálta a bejáratot a toronyba. Az elvarázsolt erdő meséjében egy árva kislány mentette meg a faluját az erdőben lakozó sárkányoktól, akik valójában elátkozott emberek (köztük a saját szülei) voltak. A veréb és a kutya történetében egy kutyát elütött egy szekér, és a veréb elindult véres bosszút állni a barátja haláláért...
Az egyik legszebb mese az egész kötetben viszont Juanito el Valeroso története volt, amelyben mindenféle mesei elemek keveredtek egymással. Juant gyerekkorában elígérte az apja ("azt add amit nem tudsz a háznál"), és felnőttkorában egy óriáshoz került szolgálni, akinek beleszeretett a lányába (Flor de Abril, Április Virága), annak ellenére, hogy a lány láthatatlanul élt, mert olyan szép volt, hogy aki meglátta, holtan esett össze (ez a mese során többször meg is történt). Juanito mindenféle kalandok árán végül megváltotta a szerelmét és hazavitte magával; a lány pedig korommal kente be az arcát, és fokozatosan törölte le, hogy a férje szeme hozzászokjon a szépségéhez.

Kapcsolatok

A fentebb említett fénypontokon kívül is voltak még meglepő és érdekes mozzanaztok az egyes mesékben. Néhány egészen meglepő típus is képviseltette magát a gyűjteményben, mint például a Szótlan szultánkisasszony, a Mesék bosszúja, Tücsök jós, a Sárga Törpe, vagy a Halott menyasszony. Az állatok alakjába változó legény, amikor hangyává változott, egy óriáshangya alakját vette fel, és az ellenségei megfutamodtak a szörnyeteg elől; a Tizenkét holló apja konkrétan elcserélte a fiait a törpék királyával egy lányra; Jancsi és Juliska (Mariquita és Periquito) maguktól mentek ki az erdőbe, az anyjuk és apjuk figyelmeztetése ellenére; a Szörnyeteg (Bikafejű herceg) Szépsége pedig egy olyan királykisasszony volt, aki már a szörnnyé válás előtt is szerelmes volt belé, utána pedig elindult megmenteni.
Külön érdekesek voltak azok a mesék, amelyekben az európai és afriaki eredetű trickster-figurák közösen szerepeltek, vagy egymást segítve, vagy egymást megtréfálva - volt Pedro Urdemalas (helyi nevén Pedro Animal, ami elég vicces), Juan Bobo, valamint Ti Malice, Nyúl koma és Buqui a hiéna is, utóbbiak a szomszédos Haitiból. Természetesen a klasszikusoknak, mint pl. a kátránybábu, az elcserélt büntetés, vagy az egymás hátán lovaglás, ebben a gyűjteményben is akadt példája. Sőt, még a magyar hagyományban népszerű, ördögnél szolgáló szegény ember is felbukkant.

Hova tovább?
A sziget másik felébe, Haitira.

2017. július 20., csütörtök

Nemzeti Leprikón Múzeum. De tényleg.

Amikor először hallottam róla a FESten keresztül, hogy Dublinban Leprikón Múzeum nyílik, bevallom, erősen forgattam a szemeimet. A leprikón egyike annak a kb. öt dolognak, ami minden laikusnak eszébe jut Írországról, és Szent Patrik napja környékén Amerika minden szegletét el szokták árasztani az idegesítő, giccses kis rajzok zöld ruhás vigyorgó manókról és arannyal teli edényekről. Mesemondóként halmozottan idegesít, hogy a rengeteg csodálatos ír mese, legenda, és hiedelem közül pont ez ragadt meg a köztudatban - különösen, mert a rajzfilmleprikónoknak csak halovány köze van az eredeti történetekhez.
Fenntartásaim voltak, na.

Amikor végül akadt egy szabad napom Dublinban, Richard említette meg, hogy érdemes elmenni a múzeumba. Csodálkoztam rajta, hogy pont egy mesemondótól hallok ilyet, de állította, hogy a hely korántsem annyira gáz, mint amilyennek a név alapján gondolná az ember - így aztán, amikor arra vitt a lábam, benéztem a múzeum portájára. Egy nagyon kedves lány ült benn, aki nem csak az alapvető tudnivalókat (jegyek, stb.) mondta el, de érdeklődött is róla, ki vagyok, miért érdekel a téma, és amikor megtudta, hogy mesemondó a foglalkozásom, nagyon lelkes lett, és jó tizenöt percet beszélgettünk róla, az ő mesemondóik honnan szerzik a történeteiket, és hogyan tervezik meg a programjaikat. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a hely, ezért rögtön váltottam is egy jegyet a következő vezetésre.

Már a múzeum előtere maximálisan meggyőzött róla, hogy jól döntöttem. A tükrökkel kirakott kis helység minden falát leprikónokkal és tündérekkel kapcsolatos fotók, idézetek, és könyvek borították, kisebb vitrinekben pedig a leprikóntörténelem különböző állomásai voltak láthatók - többek között annak a 8. századi krónikának egy (másolat) oldala is, melyben először történik említés a leprikónokról. Vidáman nézelődtem négy-öt másik látogatóval, köztük egy amerikai családdal együtt, de kissé tanácstalan voltam: Az előtérből ugyanis nem vezetett ajtó tovább sehová.

Hamarosan csatlakozott hozzánk aktuális idegenvezetőnk, egy nagyon barátságos srác, aki még az előtérben eloszlatta a leprikónokkal kapcsolatos tévképzeteinket: Elmondta például, hogy eredetileg egyáltalán nem viseltek zöld ruhát (megint Disney a ludas). A rövidke történelmi áttekintés után megkérte az egyik kislányt, hogy kopogtasson a falon - és csodák csodája, kitárult egy titkos ajtó, amin keresztül egy alagútba jutottunk. It döbbentem rá, mennyire szerencsés, hogy pont gyerekekkel kerültem egy csoportba: az egész túra során a legjobb szórakozás az volt, hogy az ő reakcióikat figyeltem. A múzeum pedig nagyon is szépen, bőkezűen szórta a gyerekek számára varázslatos dolgokat.
Az alagút optikai illúzió volt; a másik végébe sétálva úgy tűnt, mintha zsugorodnánk. Innen aztán tovább sétáltunk egy különös, víz színeivel megvilágított folyosón, amely az észak-írországi Giant's Causeway formáit idézte a képzeletünkbe; ennek a végén pedig egy szobába jutottunk, ahol minden bútor hatalmas volt, hogy a leprikónok szemszögéből csodálhassuk meg a világot. Itt idegenvezetőnk magunkra is hagyott minket egy időre, hogy nyugodtan fotózkodhassunk és mászhassunk (a gyerekek legnagyobb örömére); ebből természetesen én sem akartam kimaradni. A szék annyira magas volt, hogy egy sráccal és a barátnőjével kölcsönösen bakot tartottunk egymásnak a meghódításához.
Az óriási szobában arról beszélgettünk, mi is tulajdonképpen a leprikón, és milyen helyeken találkozhatunk vele. Innen a tűzhelyen keresztül ("hűűűű!") sétáltunk tovább egy újabb szobába, ahol körbeálltuk Írország miniatűr térképét. Egy kellemes női hang fényjátékkal egybekötve mesélt nekünk tündérdombokról, fontos helyekről, és egyéb ír hagyományokról, miközben a térképen felvillantak a tündérfények, körberepültek Lir gyermekei, vagy lángok lobbantak fel Tara és más legendás helyek felett (itt megjegyzem, hogy nem sunyiban fotóztam, hanem egyenesen bátorítottak rá).
A térkép után egy apró kunyhó belsejébe érkeztünk, ahol gyertyafénynél mesélt róla a vezetőnk, milyen körülmények között és milyen alkalmakkor meséltek régen az emberek; valamint arról is, milyen funkciót töltöttek be a leprikón-mesék a néphagyományban. A kunybóból egy szivárványon keltünk át (amit a plafonról lógó színes zsinórok alkottak), és a következő teremben, egy edény arany társaságában meghallgattuk az első mesénket (itt megjegyzem, hogy a múzeum minden tere úgy van kialakítva, hogy mesélni lehessen benne). Klasszikus sztori volt egy fiúról, aki elkapott egy leprikónt, és piros sállal (avagy ez esetben zoknival) jelölte meg, hová van elrejtve az arany - a csavar az volt benne, hogy a srác egyes szám első személyben, nagyon élvezetesen adta elő (de anélkül, hogy túljátszotta volna), amitől persze a gyerekek külön le voltak nyűgözve ("te láttál leprikónt?!").
A mese után egy tündérdomb belseje volt a következő helyszín - ez volt a kedvenc terem, réz falakkal és fényekkel, amik a vízen táncoló nap hatását adtak vissza (egyezve olyan elméletekkel, melyek szerint a halomsírok faragásai is ezt hivatottak utánozni). Tényleg olyan hangulatot keltett, mintha egy tündérdombban lettünk volna, lakomára várva. Itt a tündérlegendákról beszélgettünk, és arról, hogyan lettek a régi eposzok népeiből apró kis népmesei lények.
A tündérdomb után egy éjszakai erdő következett, állatok sziluettjeivel, sötét ágakkal-bogakkal, és egy kúttal, amit körülültünk, és meghallgattuk a túra második történetét - Fergus Mac Leití király legendáját (amit egyébként a saját könyvembe is beválogattam). A srác megint csak nagyon jól mesélt, és nagyokat kuncogtunk az előadáson.
A túra tulajdonképpen itt ért véget - már csak az volt hátra, hogy a múzeum bőséges (és mesemondói szemmel nagyon kielégítő) könyvesboltján keresztül távozzunk. Utóbb megtudtam Roberttől, aki ugyanazon a napon látogatott el a múzeumba, csak egy későbbi időpontban, hogy minden mesemondó más és más történeteket ad elő a vezetés során, és más és más termekben időzik el hosszabban - sőt, péntek és szombat esténként felnőtt előadásokat is tartanak.

Richardnak igaza lett: A Leprikón Múzeum igényes, izgalmas, és látványos, az idegenvezetők pedig jó mesemondók, akik alaposan fel vannak készülve néprajzi ismeretekkel. Nem gondoltam, hogy ez fogom mondani a végén, de mindenkinek erősen ajánlom a látogatást!

2017. július 16., vasárnap

Candlelit Tales: Ír mesék, ír módra, ír kocsmában

Dobpergést kérek, mert egész két hetes írországi utazásom toronymagas fénypontja következik.

Kora este volt, amikor megérkeztünk a dublini Stag's Head kocsma elé. Első ránézésre nem nagyon különbözött az utcákat szegélyező többi tipikus ír kocsmától; hangulatos volt és tele emberekkel. Volt azonban valami, ami miatt pont ide evett minket a fene, és ami miatt az épület oldalában már hosszú sor kígyózott az emeleti bejárat felé: Itt került sor a Candlelit Tales nevű fiatal mesemondó csapat aktuális előadására. Jegyet nem kellett fizetni, de ha jót akart magának az ember, már kezdés előtt egy órával felmarkolta a sörét, és beállt a sorba.

Mivel szeretnek engem a kelta istenek, az est műsora, teljesen véletlen- vagy inkább sorsszerűen, Fianna-legendákból állt. (!!!)

A csapat három mesemondóból (két srácból és egy lányból), valamint három zenészből állt (egy hegedűsből, egy gitárosból, és egy multifunkciós illetőből, aki előtt vagy egy tucat hangszer volt bekészítve). A kocsma emeleti termét, a bárpulttal a sarokban, gyertyákkal világították be (a csapat nevéhez méltóan), és az asztalok körül, között, felett, sőt, még az ablakpárkányokon is szardíniaként ült a lelkes (és látványosan fiatal) közönség; a mesemondóknak is pont csak annyi helye volt, hogy fel tudjanak állni, a zenészek pedig mind egy asztal köré tömörültek a sarokban. Ettől már kezdéskor nagyon baráti, bensőséges viszony alakult ki a közönség tagjai és a mesemondók között.

Aztán elkezdődött a mesélés.

A zenészek vezették fel a műsort. Amint felzengett a hegedű és lüktetni kezdett a bodhran dob, a közönség egy emberként kezdte a sarkával ütni a ritmust a kocsma padlójának deszkáin. Döngött az egész épület. Ebbe a hangulatba lépett bele Aaron, az első mesemondó, és üdvözölt minket a Fianna világában - és innen már csak emelkedett a hangulat. Hangosítás nem volt, így a mesemondók a kocsma közepén állva teli tüdőből, a zenét túlharsogva meséltek, széles gesztusokkal, esetenént egyik kezükben söröskorsóval, és mágikus módon végig az aláfestő zene ritmusára; pont a hangsúlyos szavakon dobbant a dob, az izgalommal együtt emelkedett a hegedűszóló, a megható részleteknél éterien csilingeltek az asztal alá akasztott szélcsengők, és egyáltalán, zene és történet végig tökéletes harmóniában hullámzott egymással, a zenészek és a mesemondók pontosan tudták, hol van a hangsúly, hol van a szünet, hol van a ritmus. Aaron és Aoife, férfi és női mesemondó váltogatták egymást - közben pedig néha-néha a másik srác (akit stílszerűen Oisínnak hívtak) is átvette a szót egy-egy rövid sztori erejéig (Oisin születését nyilván ő mesélte el), bár az ő feladata főleg abból állt, hogy Conan Maolt, a Fianna rezidens cinikusát testesítse meg, és a hátsó asztal mellől a söre felett belekotyogjon a hősök magasztos legendáiba. Feküdtünk a röhögéstől, valahányszor megszólalt.

A műsor közel két órás volt, középen szünettel. Én az egészet a baloldali képen látható fültől fülig vigyorral ültem végig. Az első órában a csapat bemutatta nekünk a Fianna tagjait - Fionnt a gyermekkorával és a Bölcsesség Lazacával, Oisínt, a bárdot, Oscart, a harcost, a szélsebes lábú Caoilte-t, a cinikus Conant, a félszemű, félelmetes Goll Mac Mornát, a rakoncátlan Mac Lugaidh-ot, és természetesen Diarmuidet, minden nő kedvencét. A legtöbb sztori ismerős volt már, de zenével, gyertyákkal, és természetesen ír mesemondók által előadva utánozhatatlan volt a hatásuk. A szünet után pedig feltették a koronát a műsorra: Most, hogy megismertük a főszereplőket, egy órában elmesélték az egyik legkedvesebb Fianna-legendámat, a Berkenyefák Házát. Meg voltam róla döbbenve, hogy bevállalták; nem csak hosszú és bonyolult történet, amelyben a csapat minden tagja a maga útját járja, de ráadásul csata csatát követ benne, tocsog a vér, és szívszaggató jelenetek váltják egymást szinte groteszkül vicces pillanatokkal. A legenda szerint Fionnt és néhány emberét tőrbe csalják egy mágikus fogadóba, ahol odaragadnak a székekhez, és mozdulni sem tudnak, míg odakinn három ellenséges királyság seregei készülnek, hogy lemészárolják a magatehetetlen harcosokat. Fionn két kisfia van egyedül szabadon; a fogadót egy keskeny gázló választja ez az ellenségtől, amit egy jó harcos egymaga is hosszú ideig tud tartani. A két kisfiú megküzd egy fél sereggel, mire a Fianna többi, szabadon lévő harcosa a helyszínre érkezik, de az utolsó pillanatban mégiscsak elesnek; helyüket átveszik a tapasztaltabb hősök, illetve csak egyikük, mert Diarmuidnak el kell mennie a házban hisztiző Conan számára ennivalót lopni (itt a comic relief). Az után újabb csaták, hősies halálok, és látványos hőstettek következnek, amíg Fionnt és embereit meg nem szabadítják a varázslat alól, és le nem győzik az álnok ellenséget.

A dübörgő csatajelenetek közül is kiemelkedtek azok a pillanatok, amikor felzengett a Diord Fionn. Erről tulajdonképpen nem tudja senki biztosan, csatakürt volt-e vagy csatakiáltás (Richard ez után kutakodott előző nap az archívumban), de a Fianna mindig csak a legnagyobb végveszélyben szólaltatta meg, és olyankor messzire zengett. Amikor a történetben először hangzott fel, a mesemondók elmondák, miről van szó - majd megkérték az egész közönséget, hogy szálljon be a csatakiáltásba, amit mi lelkesen, teli torokból, az asztalokat ütve meg is tettünk. A harmadik ilyen pillanat után már én is teljesen készen álltam rá, hogy induljunk vikingeket mészárolni...

Az egész este hatalmas élmény volt. A mesemondók, a zene, és a közönség összjátéka olyan hangulatot teremtett, amit szavakban nehéz visszaadni; ott kellett lenni hozzá, hogy átélje az ember, a csontjaiban érezze a dübörgést. Külön bónusz volt, hogy a kedvenc legendáim keltek életre; végre láttam mesemondókat, akik ugyanolyan lelkesek voltak irántuk, mint én, ugyanolyan szívvel-lélekkel-élvezettel mesélték őket, teli torokból, csillogó szemekkel. Életre keltek tőlük a hősök, a történetek. Erre az estére életem végéig emlékezni fogok.

(Aki ezek után szeretne ízelítőt kapni a hangulatból, az a Candlelit Tales FB oldalán megtalálja a videót, június 28-i dátummal)

Aki Dublinban jár, és el tud csípni egy előadást, TEGYE MEG. Itt lehet tájékozódni az aktuális programról.

Mesemondó turizmus: Irány az ír néprajzi archívum!

(Egyszer csak végigérek majd Írország megblogolásán... egyszer...)

Richard, aki amúgy mesemondó túrákat vezet Dublinban és környékén, pontosan tudta, hogyan kell két látogató mesemondónak jó napot csinálni: Volt egy szabad délutánunk, így elkísért minket a UCD (University College Dublin) campusán található Országos Folklór Gyűjteménybe. Ez az a mágikus hely, melyről korábban előadást is hallottunk a FEST konferencián, illetve a honlapjukat is nagyon szeretem böngészni, mert anyagaik nagy részét digitalizálták, kereshető adatbázisba tették, sőt, hamarosan telefonos app is lesz hozzá... Az Írországban töltött két hét alatt gyakran szórakoztam azzal, hogy lehívtam a telefonomra az interaktív térképet, és megnéztem, hogy a környékhez, ahol éppen vagyok, milyen mesék és legendák tartoznak, hol vannak kísértetek, tündérdombok, és egyéb érdekes helyek. Minden országnak kellene egy ilyen térkép.

Az archívumban persze megint csak nem lehetett fotózni, de azért elmondom a lényeget. Amikor besétáltunk, egy csapat nagyon kedves és barátságos folklorista fogadott bennünket, akik ismerték már Richardot, mint a rossz pénzt. Miután beírtuk a nevünket a recepciós könyvbe, és beengedtek minket a jelszóval védett ajtón a belső szentélybe, mindhármunkra jutott egy-egy szakértő, aki megkérdezte, mibe óhajtunk belemerülni a délután folyamán (nagyon ráértek - rajtunk kívül csak egyetlen kutató ült az olvasóteremben). Robertet a tündér-hiedelmek érdekelték, engem természetesen a Fianna, Richard meg egy készülő könyvéhez kutatott információkat. Először a kezünkbe adtak egy-egy vaskos kötetet, ami nagyjából olyan volt, mint nálunk a Népmesekatalógus; abból kereshettük ki, milyen történetek érdekelnek minket a leginkább. A kötet böngészése után a kártyás katalógus (kártyás! katalógus!) elé járultunk, és személyes folkloristánk megmutatta, melyik fiókban kezdjük a kutakodást. A Fiannának külön fiókja volt; az elejében név szerint szerepeltek az egyes hősök, utána pedig a híresebb legendatípusok voltak megjelölve, a hozzájuk gyűjtött összes változathoz és forráshoz külön kártyával. A címek mind írül voltak megadva, de a folklorista biztosított róla, hogy ha a kártya angolul van, akkor a szöveg is angolul lesz, és vice versa. A címeket még sikerült felismernem ír nyelven is, hála korábbi olvasmányoknak - ám az állítás hamisnak bizonyult, mert több kártya kikérése után is bebizonyosodott, hogy a kézzel gondosan leírt, 20. századi eleji szöveg bizony menthetetlenül írül van. Azért borzasztóan élveztem a kutatást, és egészen sok hasznos dolg kiderült a kártyákról is, melyeken nem csak címek és források, de sokszor a történetek rövid összefoglalói is olvashatóak voltak. Sok új sztorira és érdekes adatra bukkantam így, miközben lelkes órákat töltöttem a cédulák piszkálgatásával. Amikor horogra akadt egy-egy sztori, az archivistákat kértük meg, hozzák ki a kapcsolódó kéziratos füzetet a raktárból; ilyenkor fehér cérnakesztyűben, a füzetet párnára helyezve lapozgathattuk a megsárgult oldalakat, és jegyzetelhettünk ceruzával a kölcsönkapott jegyzetfüzetekbe.

Az archívumhoz természetesen könyvtár is tartozik. A három óra úgy elrepült, hogy észre sem vettük; zárás előtt öt perccel botlottam bele pár sztoriba, amik nagyon érdekeltek, és a könyvtár folyóirattárában voltak megtalálhatók. A segítőkész könyvtáros loholva hozta a köteteket, és mivel a fénymásoló bemondta az unalmast, még azt is megengedte, hogy a vonatkozó cikkeket sebtében kifényképezzem (miközben Richard és Robert az előtérben toporogtak, engem várva). Nehéz volt elszakadni a mesék és legendák kimeríthetetlen kincstárától; ha tehettem volna, ott töltöm az egész hetet, boldogan elmerülve a gyöngybetűkkel írt, százéves jegyzetek és az aprólékos kártyákkal teli fiókok között. Cérnakesztyűben.

Ide biztosan visszatérek még.

Királyok, tündérek, halomsírok... eső (Tara és Newgrange)

Természetesen ha mesemondóként először látogat az ember Írországba, nem ússza meg (és nem is akarja megúszni) a kötelező körök nélkül. Már jó előre lebeszéltünk Richard Marsh dublini mesemondó barátommal, és Robert Seutter amerikai mesemondó útitársammal, hogy Tarát és Newgrange-t feltétlenül meg kell majd látogatni. A bökkenő annyiban állt, hogy kocsija az bizony egyikünknek sem volt - Richard nem vezet, mi pedig nem vezetünk baloldalt, úgyhogy kénytelenek voltunk egy buszos túrára befizetni, amely kényelmesen elfurikázott minket egy nap alatt mindkét helyszínre, és még a belépő időpontot is leszervezte Newgrange-hez (ahol, világörökségi helyszín lévén, nagyon szigorúan veszik az ilyesmit). A dolog hátulütője az volt, hogy életemben először turistacsoporttal utaztam - és megint megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ezentúl is csak végszükség esetén vállalok ilyesmit.

Tarát látogattuk meg először. Kora reggeltől ömlött az eső (ír nyár, ugye), de nem rettentünk meg tőle; volt pulóver, esőkabát, minden (csak gumicsizma nem, úgyhogy a tőzegmocsarat túlélt sportcipőmet megint jól beavattam). A buszon utazva idegenvezetőnk, aki hivatására nézve régész, és a halomsírok nagy szakértője, mindenféle érdekes információkkal szórakoztatott bennünket Írország őskori történetéről, Tara ásatásairól, és a vonatkozó legendákról (bár Richard eléggé kevesellte az utóbbiakat, így az ülés támlája felett párhuzamosan a fülünkbe pusmogta a kiegészítő információkat is). Tarába érkezve sárban és vízben csúszkálva másztunk fel a dombra, ahol a Mound of the Hostages nevű halomsírnál legalább fél órát álldogálltunk, miközben lelkes idegenvezetőnk a benne talált temetkezéseket taglalta, én meg a közeli királyi erőd árkai felé tekingettem, és beittam a tudatot, hogy megint pont olyan helyen állok, ahol kedvenc történeteim játszódnak.
Megint a Fiannáról van szó, természetesen: Fionn Mac Cool úgy szerzi meg a Fianna vezetői posztját, hogy megvédi Tarát a minden Samhainkor (Halloweenkor) a közeli tündérdombból előbújó, Aillén nevű illetőtől, aki előbb muzsikával elaltatta a vár népét, majd felgyújtotta az épületet. Fionn egy vasból készült lándzsa segítségével felülkerekedett az altató zenén, és reggelre a menekülő tündérlényt is sikerült lefejeznie. Na mármost, Richard szerint a legendabeli tündérdomb nem más, mint a Mound of Hostages (jó, hogy a bejáratra tettek vas rácsot azóta, nem járkálnak ki rajta ilyen kártékony alakok), ami alig pár lépésnyire van magától a tarai királyi erődtől (ld. jobbra - előtérben a domb, háttérben az erőd). Mivel ez a "Tara égése" nevű legenda mindig is kedvencem volt, és sokat meséltem már, megint csak különleges élmény volt ott állni, és élőben látni a helyszínt, ahol a régiek szerint lezajlottak az események. Kicsit csalódott is voltam, hogy régész úr meg sem említette a sztorit.
Természetesen Tarában pont millió egyéb legenda is játszódik, hiszen az ír királyok székhelye volt évszázadokon át - ám mire az idegenvezető szélnek eresztett minket, pontosan tizenöt percünk maradt nézelődni, majd visszanyargalni a buszhoz, hogy elérjük a Newgrange-i túrát.
Mivel Tara éjjel-nappal nyitva van, és a belépés ingyenes, fordítva kellett volna szervezni az egészet, hogy nyugodtan nézelődhessünk, vagy akár mesélhessünk is... na, majd legközelebb. Azért buszhoz szaladás közben lekaptam egy képet Tara állítólagos ősi tündérfájáról is, ami ironikus módon pont Szent Patrik szobra mögött található. Megnéztük persze a híres köveket is - a Sors Kövét, mely állítólag felsikoltott, ha az igaz király tette rá a lábát (egyébként látványosan fallosz alakja van), és a két kőoszlopot, amik eredetileg szorosan egymás mellett álltak, és csak akkor nyíltak széjjel, ha az igaz király feléjük vágtatott (ha meg nem volt igaz király, gondolom, lemosták a kőről). Az egész tarai mondakörnek nagyon földistennő-hangulata van, a dombokkal, meg a sikongatással, meg a férfiak előtt szétnyíló kőbejárattal...

Mire észbe kaptunk, már robogott is tovább a busz, Newgrange felé. Erről el kell mondani, hogy Newgrange valójában a hely neve; magát a dombot, vagyis a három halomsír közül a leghíresebbet, Brugh na Boinne-nak, vagyis Boyne (folyó) menti palotának hívják. Az ír legendáriumban tündérdomb, a Tuatha dé Danann királyai laknak benne, főképpen Angus Og, a szerelem és a fiatalság istene. Az általam kedvelt történetekben úton-útfélen bukkannak fel titokzatos, gazdagon öltözött Sidhe fiúk és lányok, akik mind úgy mutatkoznak be, hogy "a Brugh-ból jöttem..." Amikor végül leszálltunk a buszról, azt is megértettem, hogy miért.
Brugh na Boinne lenyűgöző látvány. Sokkal nagyobb, és impozánsabb, élőben, mint képek vagy leírások alapján képzeli az ember. Tiszteletet parancsoló tömege van, nem csoda, hogy a tündérdombok közül is ezt nevezte ki a képzelet palotának; bár a fehér kőfalat a felújításkor rakták köréje, hogy ne csússzon tovább a domboldal, így is visszaad valamit a mítoszok és legendák hangulatából. Áhitattal sétáltunk fel a bejáratig, ahol az idegenvezető két csoportra osztott bennünket; egyszerre csak két tucat, vagy annál is kevesebb, ember fér be a belső kamrába, így két turnusban kellett meglátogatnunk. Sajnos benn tilos fényképezni - de ami ott várt ránk, azt valójában felesleges is lett volna. Élőben kell megtapasztalni.
A sírkamrába vezető folyosó olyan szűk, hogy sokszor oldalazva préseli át magát az ember a kövek között. Itt-ott faragások, geometikus minták díszítik a kőtömböket, amik több, mint ötezer éve ugyanígy állnak egymás mellett; még a közéjük tömködött kisebb kövek sem lazultak ki, sőt, a kamra körkörösen épített kupolája be sem ázott (!!!) az évezredek alatt. A kamra maga kicsike, és három kisebb beugró veszi körbe - mégis áhitattal álltam benne. Nem hasonlított egy isteni lakomateremre vagy tündérpalotára, de volt benne valami nagyon ősi, amitől életre keltek a hiedelmek. Az idegenvezető lekapcsolta a villanyt egy pillanatra, és álldogáltunk a vaksötétben; egy kisebb lámpával megmutatta azt is, milyen, amikor a téli napfordulókor a felkelő nap pont besüt a kamrába, és aranyszínű csíkot fest a padlóra. Csodás látvány volt, pedig állítólag a valódi napfénynek csak halovány mása. (Minden évben kisorsolnak embereket, akik bemehetnek a napfordulókor - nagy érte a tolongás). A régészek szerint az egésznek rituális szerepe lehetett; a sírba helyezett halottakat ilyenkor emelte magához, egy új életbe a nap fénye, ami a folyosón keresztül vezette ki őket a föld gyomrából (avagy, stílszerűen, méhéből). Megható gondolat, és a sötétségbe benyúló fénysugár hihetővé is tette.
A dombot természetesen kívülről is körbejártuk; megnéztük a kijárattal átellenben elhelyezett másik faragott követ is. Bár a régészek szerint a domb belsejében nincsen másik kamra, több jel us utal rá, hogy egykor esetleg lehetett még egy; én magamban pedig arra gondoltam, hogy kellhetett egy bejárat az evilági, és egy a túlvilági látogatóknak is... Roberttel le is fotózkodtunk vele.

A Brugh meglátogatása után kisebb helyi buszok szállítottak minket a látogatóközponba, melyhez egy bájos ösvény, és a Boyne felett egy híd vezetett. Itt is megálltam egy-egy pillanatra, és rácsodálkoztam a folyó csillogó vizére, és az azt körülvevő friss, buja zöld növényzetre. Megint Fionnra gondoltam, aki fiatal korában itt a folyóparton tanulta a költészetet, és fogta ki mellesleg a Bölcsesség Lazacát, amit egy folyóparti tisztáson sütött meg, és kóstol meg teljesen véletlenül. Az eső után az egész folyóvölgy kicsattant az élettől; nem csoda, hogy a Zöld Hősök figurái is pont ezen a tájon születtek meg az emberek képzeletében...

A tanulság: Aki teheti, Tarára szánjon rá egy napot, de legalábbis egy délutánt; Newgrange pedig, a szoros időbeosztás és a csoportok ellenére, mindenképpen megéri a pénzt és az energiát. Ha teheti az ember, a látogatóközpontot se hagyja ki; a séta szép, maga a kiállítás pedig modern, interaktív, és érdekes. Sőt, az akadálymentesség nevében egy teljes, életnagyságú másolat is található benne a Brugh temetkezési kamrájáról, ami tolószékkel is megközelíthető, és annyi időt tölt benne az ember, amennyit csak akar.

A történeteket pedig mindenképpen olvassátok el előtte. Hacsak nem mesemondókkal utaztok.

2017. július 15., szombat

Mesemondót, esküvőre?

Igen!

Ez már megint az intermezzo intermezzója, de el kell mondanom, hogy ma esküvőn (egy kedves, bimbózó mesemondó, ismerős esküvőjén) voltam mesét mondani, és ez számomra is új élményt jelentett. A kérés az volt, hogy egy nagyjából 15 perces történettel készüljek, amiben a női fél sem passzív szereplő, hanem részt vesz a kalandokban. Ezzel persze jól fel volt adva a magas labda, de szerencsére több sztori is motoszkált bennem a témával kapcsolatban; különösen egy, a kínai oroqen etnikai kisebbségtől származó mese, Piros Pipacs Kisasszony, amit eddig csak néhányszor volt alkalmam kipróbálni, mert általában túl hosszú, vagy túl bonyolult, a fellépéseimhez. Itt viszont tökéletes otthonra talált.

Egy nagyobb szabású falusi esküvő tulajdonképpen nem sokban különgözik egy szabadtéri fesztiváltól, legalábbis ami a mesemondás körülményeit illeti. Van sok izgatott ember, rengeteg gyerek (főleg az appróbjából), szaladgáló kutyák, kaja, pia, zene, sátrak, szél, napsütés, minden. A közönség vegyes életkorú, a hangulat barátságos, a háttér zajos, és a történetválasztásba belejátszik a nap fő eseménye is... Íme, néhány dolog, amitől a mai mesemondás sikeres volt:

1. Előre pontosan megmondták, mit szeretnének tőlem, és mikor (vagyis hogy mennyit mesélek, milyen történetet szeretnének, és mikor kerülök majd sorra)

2. Kora délután, nem sokkal a szertartás után meséltem, amikor az uzsonna épp elfogyott, de az italok még nem tették meg a hatásukat, vagyis éhes se volt senki, meg részeg se.

3. Kaptam rendes hangosítást, amivel a rendezvényhelyszín (telek) egyik végétől a másikig tisztán hallatszottam

4. A közönség sátrak alatt ült, a gyerekeknek néhány pokrócot is leterítettek, mindenki kényelmesen elhelyezkedett

5. Az egész násznépnek meséltem, és abban a 15-25 percben én voltam az egyetlen program (nem volt háttérzene, átjárkálás, és a gyerekeket sem hagyta ott senki előttem, hogy más dolog után nézzen)

Ez utóbbinak volt köszönhető, hogy tényleg olyan mesét választhattam, ami szép volt, izgalmas, és illett a témához - a felnőtteknek és az idősebb gyerekeknek meséltem, és mert ők figyeltek, a kicsik is elcsendesedtek a környéken, ami ideális a mesehallgatáshoz. A történet egyébként elég széles korosztályt lefed, van benne sárkány, meg táltos ló, meg fiatal vadász, meg szerelem, meg minden; kényelmesen mesélve 20 perc körül mozog, ami pont jó volt arra, hogy élvezze a közönség, de ne állítsuk le az általános mulatozást túl hosszú időre. Természetesen a férfi-női együttműködés kritérimának is megfelelt, amire külön büszke voltam.

A konklúzió tehát: Hívjatok mesemondókat esküvőkre! Most már tudjátok, mi kell hozzá, hogy igazán mesés legyen az alkalom (igen, kimondtam, nem szívom vissza).

Agresszív kolibrik és segítőkész lovak (Népmesék nyomában a világ körül 46. - St. Kitts és Nevis)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Folk-lore of the Antilles, French and English II.
Elsie Clews Parsons - Gladys A. Reichard
American Folk-lore Society, 1933.

Azokhoz a karibi szigetországokhoz, amikhez égen-földön nem sikerült külön könyvet beszereznem, ebből a gyűjteményből olvastam fejezeteket. A három kötetes, közel kétezer oldalas mű szigetekre bontva közöl több száz népmesét, angolul és franciául.
Az előző országgal ellentétben itt két külön fejezet is volt Nevis és St. Kitts szigeteihez. Előbbihez nem kevesebb, mint ötvenkét mese tartozott, mind angol nyelven, és mind egyetlen fiatal (harminc éves) mesemondótól (bingó!). St. Kitts fejezetében huszonkét mese volt öt mesemondótól, melyek közül egy hetven éves volt, a másik négy viszont tíz és tizenhat között mozgott. Külön érdekesnek tartom megemlíteni az ilyeneket, nem csak mert a helyszínhez kötik a meséket, hanem azért is, mert látható, hogy itt még élénken élt a szájhagyomány, a gyerekektől épp úgy lehetett gyűjteni, mint az öregektől...

Fénypontok

Bíbortorkú karibi kolibri
Kissé megdöbbenve olvastam azt a mesét, ahol Kolibri és Nyúl koma főzőversenyt rendeztek, amelyet az utóbbi nyert meg, mert az ő főztje édesebb volt, mint a kolibrié... amiért is Kolibri koma nemes egyszerűséggel agyonlőtte a nyuszit. Nem gyakran találkozik az ember ilyen agresszív kolibrivel... A gyűjtés legérdekesebb meséje azonban a Segítőkész ló volt, melyben egy lány egy gyanús alakhoz ment feleségül, mire az apja a biztonság kedvéért elküldött vele egy sárga lovat. A sárga ló (aki csúnyácska volt, a lány nem akarta), nem csak az ördög-férjtől mentette meg kis gazdáját, de elvitte egy másik országba, ott kormányzói állást is szerzett neki, majd a végén haza is repítette.

Kapcsolatok

Ügyeletes tricksterből itt kettő is volt, Ananszi és Nyúl koma. A szokásos klasszikusok itt is megtalálhatók voltak, helycserés büntetés, kátránybábu (különös tekintettel arra, hogy az egyik változatban nem csak Ananszi, de a felesége is beleesik ugyanabba a csapdába), stb. Voltak megint tündérmesék, többek között Hamupipőke, akit a kemencében tartott bezárva a mostohája, és egy papagáj árulta el a hercegnek, hol kell keresnie; Piroska, akit farkas helyett egy nagymamának öltözött óriás falt fel, és ezzel vége volt a mesének; és Kékszakállnak több változata is.
Természetesen most sem maradtak el az állati futóversenyek: A kedvencem az volt, amelyikben Macska és Teknős versengett egy lány kezéért. Teknős vízben ment, hogy gyorsabb legyen, de Macska észrevétlenül a hátára ült, és előbb ugrott a partra. A lány ennek ellenére Teknőst akarta férjül, mire Macska a hátára fordította a tekit, hogy megmutassa, milyen tehetetlen...

Hova tovább?
Ezennel elhagyjuk a Kis-Antillák szigeteit, és megérkezünk a Nagy-Antillákra. Első megálló: A Dominikai Köztársaság!

2017. július 14., péntek

MythOff Budapest 2017 - A csillagokat is lemeséltük az égről

Természetesen idén sem múlhat el nyár Mítoszok Csatája nélkül! Szilvi ötlete volt, hogy az augusztusi teljes napfogyatkozás tiszteletére napos, holdas, csillagos történetekkel készüljünk az idei első mitikus mesélésre. Jó ötlet volt, mindenkinek tetszett. És lőn.

Mivel a tavalyi helyszínt megint csak kinőttük, a kísérletezés szellemében idén ismét váltottunk: az RS9 színház fogadott be bennünket, melynek közel 100 férőhelyét becsülettel meg is töltöttük (ez úton is kalapot emelünk lelkes, és egyre gyarapodó közönségünk előtt!). A hoppmester ezúttal Varga-Fogarasi Szilvia, az esemény ötletgazdája volt, aki a járulékos elemeket - zene, díjak, és némi tűzijáték - is szolgáltatta az esthez.
A mesemondó körök ezúttal a következőképp alakultak:

(Újdonság: A nevekre kattintva a videókat is megnézhetitek!)

Első kör: Az éjszakai ég fényei

Lovranits Júlia nyitotta meg az estét egy fülöp-szigeteki mítosszal a Hold keletkezéséről, melyben a Nap magának követelt feleségül egy lányt, aki a népéért feláldozva magát apja kérése ellenére az égbe emelkedett, és Holddá vált.
(A történetet ebben a könyvben találjátok magyarul)
Ezt követte Hajós Erika súlyos, ám szépséges görög mítosza Kallisztóról, Zeusz erőszakosságáról, Héra bosszújáról, és a Nagymedve és Kismedve csillagképek keletkezéséről. Külön tetszett, hogy a "szerelem" cinikus módon jelent meg az ő előadásában; valljuk be, Zeusz nem túl romantikus hős ebben a sztoriban. Sőt. (Részletes forrásokat - angolul - itt találtok a mítoszhoz)
A kérdés: Ha Héra vadászni indulna, és prédáját a jószívű Sulamyn védené, melyikük kerülne ki az összetűzésből győztesen?
A győztes: Görögország

Második kör: Mítoszok napkeletről

Ebben a körben napokról szóló mítoszokat hallhattunk.
Bumberák Maja a japán Amateraszu elrejtőzését és visszatérését mesélte el - egy szépséges mítoszt arról, hogyan bújt el szégyenében és félelmében a napistennő, miután a fivére bántalmazta, és hogyan csalta megint elő az öröm istennője egy tükör és némi mulatság segítségével.
(A mítoszról információkat itt, itt, itt, és itt találhattok)
Őt követte Gregus László, aki Kínából hozta el Yi és a tíz nap legendáját, melyben a mennyei íjász lelőtt kilenc napot az égről, hogy ne perzseljék fel a földet - végül mégis megbüntették a tettéért.
(A történetet többek között ebben a könyvben találjátok, és itt blogoltam róla részletesebben angolul)
A kérdés: Ha be kéne világítani egy mesemondó rendezvényt, mit választanál inkább, Amateraszu tükrét, vagy a tíz nap hintóját?
A győztes: Japán

Harmadik kör: Vakszerencsecsillag

Ez a kör úgy született, hogy mindkét mesemondó egy kulturális régiót húzott ki egy kalapból, és onnan kellett napos, holdas, avagy csillagos mítoszt választania.
Én szépen belehúztam Dél-Afrikába, és hosszas keresgélés után bukkantam rá egy történetre, ami nem csak illett a témához, de nagyon szépséges is: A Nap és a Szélmadár című khoikhoi (elavult nevén hottentotta) mítoszról van szó, melyben a Nap és a Szél versengenek egy lány szerelméért, aki nagyon szereti a színeket. Tetszett, hogy a történetben mind a Nap, mind pedig a Szél színeket varázsolt a pusztaságba a lány kedvéért.
(Videó a mesélésről itt, eredeti forrás itt, képeskönyv itt)
A sor végül Nagy Enikő zárta, aki a hindu mitológiából hozott magával két, a Marsról és a Fiastyúkról szóló rövidebb mítoszt. Megtudtuk, hogyan született meg Kártikéja, a háború istene, a Fiastyúk hat csillagának darabjaiból, akik maguk szikrákból jöttek létre.
(Róla bővebben itt olvashattok)
A kérdés: Ha divatot szeretnénk teremteni, a dél-afrikai mese színvilága, vagy a hindu mítoszok vagány szikrái lennének-e jobb vizuális inspiráció?
A győztes: A khoikhoi mitológia

Összességében megint nagyon remek program született a témából és a változatos mitológiákból. A közönség lelkes volt, figyelmes, és gondosan szavazott is a győztesekre - ez úton is köszönjük! A rendezvény barátságos, oldott hangulatban telt, és a Mítoszok Csatája hagyományai szerint ismét az előbbi, és nem az utóbbi félen volt a hagsúly.

Hamarosan ismét jelentkezünk!


2017. július 10., hétfő

A mesemondó, aki hegyre ment fel, és legendával jött le (Sliabh Cuilinn)

A FEST konferencia végére annyira le voltam fáradva, hogy szinte csak hagytam, pakoljanak be a buszba, és furikázzanak vissza a határon át Észak-Írországba, a mini-fesztiválra. Már le is rakott minket a jármű a Tí Chulainn közösségi ház előtt, amikor szemet szúrt a hegy a háttérben, meg a Cú Chulainn szobor, és lassan elkezdett felderengeni, honnan is ismerős nekem ez a név (ami egyébként angolosan Slieve Gullion-ként van kiírva mindenhová).


Vallomással tartozom: Annak ellenére, hogy kétszer is végigmeséltem az Eposznapos csapattal Cú Chulainn legendáját, és elég jól ismerem a sztorit, azért valójában sohasem állt közel a szívemhez (ezt persze arrafelé jártamban nem említettem meg az íreknek). Cú Chulainn olyan, mint Héraklész, mindent izomból old meg, jóvágású vaskori hős, sok vér, tragédia, csihi-puhi. A szobra egyébként azért van ott a hegy tövében, mert a hagyomány szerint pont itt állt egykor Chulainn kovács háza, ahol az ifjú Setanta tévedésből megölte a házőrző vérebet, és beállt helyette munkára, így nyerve el a Cú Chulainn (Chulainn Kutyája) nevet. A kutyagyilkosság sem hatott meg soha különösebben. (Az egész Ulsteri Marharablásban igazából a nőalakokat szeretem, őket viszont nagyon; ezt ott jártunkban nem reklámozták ugyan, de az egyik mesemondó kibökte, hogy a szomorú sorsú hősnő, Deirdre is itt nőtt fel a környéken).

Az én szívem már nagyon régóta Írország másik hősi hagyományához, a Fianna legendáihoz húz. Végeredményben innen volt ismerős a név is: A Slieve Gullion-i Vadászat  Fianna-legendakör egyik nagyon népszerű darabja. Amint összeállt bennem név, hely, és sztori, azonnal elhatároztam, hogy márpedig én erre a hegyre fel fogok menni. A többi, ír legendákkal kapcsolatban kevésbé fanatikus mesemondó eléggé gyanakodva nézett rám, amikor elkezdtem a központ személyzetét zaklatni, de mire sikerült lefizetnem egyiküket, hogy vasárnap reggel fuvarozzon fel a hegyre, többen is jelezték, hogy csatlakoznának az expedícióhoz. És lőn.

A sofőr javára legyen mondva, nem csak a hegycsúcs közelében lévő kis parkolóig vitt fel bennünket, hanem elkísért a "könnyed, rövid kis sétának" ígérkező befejező szakaszon is. Amikor nagyjából húsz perccel később megálltunk egy jórészt függőleges sziklagörgeteg aljában, és közölte, hogy "akkor oda most felmegyünk," eszembe villant gyermekkorom hargitai hegyi vezetője, Legendás Sanyi Bácsi, aki az ilyesmit "könnyű hegyi promenád"-kétn szokta volt aposztofálni - innen azonban már akkor sem fordultam volna vissza, ha törik avagy szakad (és különben szép napsütés volt), úgyhogy a zergeként szökellő kanadai és finn mesemondók nyomában én is felküzdöttem magam a csúcsra.
Megérte.

Ezen a ponton érdemes röviden összefoglalni, miről is szól a Slieve Gullion-i vadászat. A sztori szerint Fionn Mac Cumhaill-t, a Fianna legendás vezérét, egy szarvas elcsalja az embereitől, míg végül két kedvenc kutyája társaságában egyedül küzdi fel magát erre a hegyre. A csúcshoz közel egy tó, a tó partján pedig egy szépséges hölgy várja, aki sírva panaszolja, hogy a vörösarany gyűrűje beleesett a tóba. Fionn persze nem rest, rögtön leveti magáról a tunikát, és a víz alá merülve hosszas keresgélés után megleli a gyűrűt. Amikor azonban átnyújtja a hölgynek, az gúnyos kacajjal eltűnik ű. Fionn a partra evickélve konstatálja, hogy megöregedett: Gyenge, alig lát, fehér a haja, ráncosak a kezei. A parton összekuporodva, szégyenkezve vár a sorsára. 
Időközben a vezért hiányolni kezdik odahaza (annak ellenére, hogy Conan, a banda bajkeverője, nagyvonalúan felajánlja, hogy majd lesz ő az új vezér), és Caoilte, a legjobb barátja, keresésére indul az embereivel. Az öreget ugyan meglelik a hegytetőn, de nem ismerik fel benne az életerős Fionnt; csak hosszas kérdezgetés és fenyegetés után derül fény az igazságra. Ekkor a Fianna tagjai pajzsukra emelik vezérüket, és elviszik a szomszédos hegyen lévő Sidhe (tündér) dombhoz, amit bőszen elkezdenek felásni, elégtételt követelve a (nyilván tündér) nő tettéért. Az ásást csak akkor hagyják félbe, amikor valaki kijön a dombból, és ellenszert ad át egy kupában Fionn öregségére. Az italt felhajtva Fionn ismét megfiatalodik - ám a haja élete végéig fehér marad, így emlékeztetve őt a Slieve Gullion-i kalandra. (És arra, hogy nem szabad bízni a vízben viháncoló nőszemélyekben).

A hegy tetején nem csak a tó maga található meg, hanem egy közel ötezer éves halomsír is, melyet a helyi hagyomány a Cailleach Bheara, vagyis a Télboszorkány házaként tart számon. Ez nem csak azért érdekes, mert Írország legmagasabban (majdnem hatszáz méteren) lévő halomsírjáról van szó, hanem azért is, mert a bejárat a téli napfordulókor lenyugvó nap felé van tájolva (ahogy a híres Newgrange-i sír a felkelő nap felé). Itt már sejti az ember, hogy az egész Fionn-legenda egy napfordulós történet, ahol az aranyhajú hőst a Télboszorkány gyengévé és erőtlenné teszi...
Külön szépsége a sírnak, hogy nem őrzi senki, szabadon lehet ki-be mászkálni, ha az embernek úgy tartja kedve. Természetesen bementünk mindahányan, és vagy fél órát töltöttünk áhitattal az apró sírkamrában üldögélve, élvezve a kövek hűvösét, és a tudatot, hogy ötezer évet utaztunk vissza az időben. Az ír legendákban sok halomsír tündérdombként, a tündérek föld alatti világának bejárataként szerepel, ahol észrevétlenül repül el az emberrel az idő; megesik, hogy mire egy éjszaka után visszatér, a földön már évszázadok teltek el. Kicsit így éreztük mi is, amikor visszamásztunk a kőkorból a huszonegyedik századba.
Halomsír, méretarány kedvéért francia mesemondóval

A bejárat belülről, majdnem négykézláb másztunk be

Tarkabarka a tündérdombban
A halomsír tetején állva, a lassabban mászó mesemondókra várakozva adódott alkalmam rá, hogy elmondjam a többieknek a Slieve Gullion-i vadászat történetét (már csak azért is, hogy elmagyarázzam, miért akart az őrült magyar lány annyira felmenni a hegyre). Felejthetetlen élmény volt pont ott mesélni, ahol a történet játszódik - ritkán adódik ilyen pillanat az ember mesemondó pályafutásában, főleg, ha olyan történetről van szó, ami tizenöt éve él már a képzeletében...
A csúcsról szépséges kilátás nyílt a tóra, amit nemsokára meg is látogattunk, olykor bokáig cuppogva a tőzegsárban. A helyi srác közölte, hogy ő ugyan nem nyúl a vízhez, de a külföldi mesemondók természetesen vidáman pancsolgattak benne (az úszáshoz azért hideg volt). Nagyonf estői kis tavacska, minden oldalról kilátás veszi körül.




Talán a hosszú bejegyzésből is sejthető, hogy a Slieve Gullion-i vadászat kiruccanás az egész írországi út egyik legnagyobb élménye volt a számomra. Váratlanul csöppentem bele egy történetbe, amit évek óta ismerek; hirtelen tó, hegy, tündérdomb mind valósággá vált, és bár egyikük sem úgy nézett ki, mint ahogyan a lelki szemeim előtt láttam őket, mindegyik lenyűgözőbbnek bizonyult a képzeletnél. Ezt tudják hozzátenni a valós helyszínek a legendákhoz, mondákhoz, és népmesékhez: A fényes nyári eget, a barátságos szélvihart, a tőzegfoltokat az ember cipőjén, a gyapjúsás bólogató bolyhocskáit, a tó sötét, fodrozódó vizét, és a kilátást a tengertől a hegyek gyűrűjéig. Életre kel tőlük a történet, és mostentól fogva már a sajátomként fogok emlékezni rá.

Tanulság: Ha ott van a hegy az ember orra alatt, meg kell mászni.
(Még akkor is, ha majdnem lekésik miatta a délutáni fellépéséről)