2018. május 24., csütörtök

Hófehérkét eredetileg az apja mentette meg (és egyéb meglepetések az 1810-es Grimm kéziratból)

Szögezzünk le valamit előre: Népmesék esetében nincs olyan, hogy "eredeti" verzió. Olyan van, hogy "legkorábban lejegyzett", vagy "legkorábbi ismert" verzió, de jó eséllyel mindegyiket több évszázados szóbeli hagyomány és több tucat változat előzi meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne érdemes foglalkozni vele, mennyit változtak első lejegyzésük óta...

Mára már eléggé ismert tény, hogy a Grimm mesék első, 1812-es kiadása drasztikusan különbözik a későbbi, általánosan ismert tündérmeséktől. Az első, nyomtatásba került változatban Aranyhaj még teherbe esik, Hófehérkét pedig a vér szerinti anyja akarja eltenni láb alól. Ennek a "cenzúrázatlan" gyűjteménynek nemrég született egy teljes angol kiadása Jack Zipes tollából.
De nem ez a legkorábbi Grimm kézirat, amit ismerünk.


1810-ben, amikor a Grimm testvérek már nagyban folytatták a mesegyűjtést, egy barátjuk, Clemens Brentano, megkérte őket, hogy küldjék el neki a kéziratot. Brentano maga is gyűjtött meséket, és érdeklődött a folklór iránt - a gondosan, kézzel lejegyzett 50 mesét viszont, amit Grimmék átadtak neki, sohasem szolgáltatta vissza.
A köteg papiros majd' száz évig kallódott egy kolostor könyvtárában, míg végül az 1920-as évek elején újra felfedezték. Újabb száz évvel később, 2015-ben egy Kickstarter projektnek köszönhetően Oliver Loo készített belőle egy teljes angol nyelvű kiadást, amit potom két dolcsiért vesztegetnek az Amazonon.
Mesemondóknak kötelező olvasmány.

Oliver Loo egymás mellé teszi a mesék 1810-es, kézírásos változatát, és az 1812-es, nyomtatásban megjelent első verziót. Már itt is látszanak hatalmas különbségek, és az a sok-sok apró változtatás, amit Jacob és Wilhelm Grimm hajtottak végre a népmesék szövegén. Loo fordítása nagyon pontos, még a német szórendet is meghagyja benne, és minden mesét ellát bőséges jegyzetekkel.

Íme, néhány kedvencem az 1810-es kézirat meglepetései közül:

1. Az 1810-es Hófehérke drasztikusan eltér a későbbi verzióktól. Hófehérke "szeme fekete, mint az ében," a haja viszont szőke. A gonosz királyné a vér szerinti anyja, aki kiviszi hintóval az erdőbe rózsát szedni, majd magára hagyja. Teszi ezt azért, mert a tükör azt mondta neki, Hófehérke a legszebb lány "Angliában." Miután Hófehérke megeszi a mérgezett almát, az apja bukkan fel, hogy megmentse (hazafelé tartva egy külföldi utazásból). Se vadász, se királyfi.
Grimmék több meseszöveget olvasztottak egybe a saját Hófehérkéjükhöz. Olyan is akadt, amiben a lányt egy barlangban (!) hagyják magára (csinos házikó helyett ez mondjuk jobban illik a törpékhez), és olyan is, ahol Tükröm valójában Hófehérke kiskutyájának a neve. Több szövegben Hófehérke úgy menekül meg, hogy egy szolga megunja a halott lány testének cipelését, és rávág egyet, amitől kiugrik a torkából az alma. Romantikus, mi?

2. A lány a Rumpelstiltskin (Koppciherci) mesében tényleg tud aranyat fonni! Ezt viszont senki sem értékeli a faluban, amiért is a kis démon segít neki királyfi férjet szerezni, aki ismeri az arany értékét. Teljesen más így a sztori, azért...

3. Jancsinak és Juliskának 1810-ben még nem volt neve (Bátyácska és Húgocska néven futottak). Jacob keresztelte el őket Hansel és Gretchen névre, amit Wilhelm javított ki Gretel-re, hogy jobban rímeljen.

4. Csipkerózsika születését egy random felbukkanó folyami rák jósolja meg. Az orsószúrás a 15. születésnapján ("15. évének utolsó napján") következik ne, amit sokszor tévesen a 16. születésnapjának fordítanak.

5. Rigócsőr király teljesen más történet a megszokottnál. Két szövegből lett összevágva. Az első addig tart, amíg a "koldus" hazaviszi magával a királykisasszonyt - majd felfedi magát, és bocsánatot kér (!). A másikban a lány maga indul el ételt lopni a palotából, nem a férje küldi. Mindkét szövegben inkább azért leckéztetik a lányt, mert lenézi a szegényeket, és nem azért, mert válogatott a kérők között.

6. A három holló meséjében az Üveghegy (Glasberg) valójában Üvegvár (Glasburg), aminek az ajtaját nyitja ki a lány egy csirkecsonttal. Több értelme van, mint hegymászsáshoz használni a csontot...

7. Hüvelyk Matyi meséjében a híres "több krumpli, mint hús, éljen a Krumplikirály!" szöveg nem a mese része volt, Wilhelm valami konyhalánytól hallotta főzés közben, és gondolta, vicces lenne beszúrni valahová.

8. A Három Toll meséjében a két feleség, aki utánozni próbálja a Békakirálykisasszonyt, szörnyethal. Ezt Wilhelm az 1812-es verzióból már kivette. Olyan szöveg is van, amiben egyáltalán nincs menyasszony (se béka, se macskacicó), és a varázstárgyak egyszerűen egy fáról potyognak a hős ölébe.

9. Lelencfiók 1810-es eredeti neve egyszerűen Karl.
(KAAAAARL!)

10. Ezerszőr (Allerleirauh) királykisasszony meséjében a lányt nem az apja, hanem a mostohája űzi el a háztól. A lány jegyese egy királyfinak, és az ő udvarába menekül (nem valami random királyfi találja meg).

11. Az Aranykacsa meséjébn a gyöngyöt síró, rózsát nevető lány véletlenül meghal, és a mostohának utána jut eszébe a saját lányát ültetni a helyébe. A királyfi viszont rögtön észreveszi a cserét. Ennek a mesének a vége is váratlan: A királyfi elzüllik, és megkéselik. A lány boldogan él a bátyjával, amíg meg nem hal...
(Ezt a mesét 1815-ben a jegyzetek közé száműzték)

12. Volt a gyűjteményben egy Murmeltier (Mormota) című mese is, ami 1812-re szintén a jegyzetek közé vándorolt. Olyan, mint a Holle Anyó szteoridokon. Vagy LSDn. Van benne egy lány, akit hógömbbe zárnak, megküzd egy medvével, van egy hód-segítője, és megismerkedik egy (férfi) molnárral, aki egy hímnemű földszellemmel házasodott össze. Eredetileg valami francia tündérmese volt, amit valaki visszamondott a Grimmeknek. Nagyon mókás.


ÉS MÉG VALAMI:

Oliver Loo rámutat, hogy sok Grimm szöveg nagyon érdekes nyelvtani mintát követ: A lányokra semleges nemben, "es"-ként hivatkoznak egészen addig, amíg férjhez nem mennek, akkor lesz belőlük "sie", vagyis nőnemű lény. Kivéve, ha gonosz lányok, vagy női szellemek, mert akkor eleve nőneműek.
Érdemes elrágódni a dolgon...

Melegen ajánlom a gyűjteményt minden mesével foglalkozó szakembernek, mesemondónak. Egyrészt sohasem fogok többé ugyanúgy tekinteni a Grimm mesékre... másrészt pedig remekül illusztrálja, miért nem érdemes túlságosan mély, ezoterikus következtetéseket levonni "őseink bölcsességéről" az egyes meseszövegekből, míg utána nem néztünk, hogyan is alakultak ki.

2018. május 19., szombat

Isten és az adó (Népmesék nyomában a világ körül 78. - Macedónia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


19th century Macedonian Folktales
Marko Cepenkov
Macquarie University, 1991.

A kötet 66 mesét tartalmaz Marko Cepenkov 19. századi gyűjtéséből. Érdekessége, hogy bár Cepenkov egész életében szenvedélyesen gyűjtötte a macedón népmeséket (több, mint 800-at), legendákat, és egyéb népi szövegeket, a szó mai értelmében nem volt folklorista, sem gyűjtő. A hallott meséket sokszor évekig nem jegyezte le, amíg "megértek" benne, és akkor vetette őket papírra a saját szavaival, lehető legszebb formájukban. A mesék tehát népmesék is, meg nem is - Cepenkov inkább maga is mesemondónak, mint kutatónak számít.
A kötet hatvanhat története között ennek ellenére nagyon kevés, amit mi tündérmesének mondanánk. Legtöbbjük legendamese, novellamese, és tréfás történet. Cserébe viszont a műfajban a gyűjtemény mindenképpen kiemelkedő: A tréfás mesék tényleg tréfásak, a legendamesék ötletesek és szórakoztatóak, és a történetek koruk ellenére nagyon szépen összecsengenek a mai világ sok társadalmi témájával. A fordítás is élvezetes volt, csak sajnáltam, hogy a kötet nem fűzött jegyzeteket az egyes mesékhez.

Fénypontok

A bolgár kötetnél sajnáltam, hogy nem találkoztam Gólya Szilján meséjével, ami nagyon nagy kedvencem... erre tessék, ebben a kötetben benne volt, ráadásul azzal a megjegyzéssel, hogy ez Cepenkov gyűjteményének leghíresebb meséje. Lehet, hogy a bolgárok vitatkozának ezzel, mindenesetre a történet továbbra is zseniális. Szilján, a naplopó, hajótörést szenved a Gólyák Szigetén, és velük együtt vándorol haza a nyárra (gólya képében), ahol a tetőről figyeli elhagyott családját. Hosszas kalandok után aztán emberként tér ismét haza, és elmeséli, mi történt vele.
Az állatok (és gólyák) szeretete más mesékben is megnyilvánult. Az egyik történetnek például az volt a tanulsága, hogy Aki gonosz embert segít, az ördögöt segíti. A hős sok munkával és fáradsággal megmentett egy sérült kígyót és egy gólyát, akik hálából gondoskodtak róla - majd egy gonosz embert is, aki hálából megpróbálta kivégeztetni a királlyal. A tanács a mesében így hangzott: "Nem kell, hogy árts a rossz embereknek, de ha lehet, ne is segíts nekik." Hasonlóan tanulságos volt a maga realitásában A gazdag ember története, aki májat vásárolt a szegénynek. Aztán hazáig vitette a saját bevásárlását a "hálás" szegénnyel, és közben mindenkinek hangosan eldicsekedte, mekkora jótevő ő; majd hazaérve mindenféle házimunkát elvégeztetett a szegénnyel, hogy "kimutathassa a háláját." A szegény végül otthagyta a francba az egészet, mondván, hogy egyetlen máj nem éri meg a megaláztatást. Szintén nagyon tetszett A szegény ember, aki elveszített ezer tojást Isztambulba menet. Miután minden korrupt határőr, vámos, és egyéb tisztviselő megvámolta, a fickó felcsapott temetőőrnek, és mindenkinek azt hazudta, temetési díjat kell fizetni... csak az élete vége felé jött rá a császár, hogy valaki pénzt szed a temetőben, és fény derült a birodalom korrupt ügyeire. (Ez a sztori egyébként városi legendaként ma is kering az interneten!). Szintén a korrupcióról szólt az a történet, melyben valaki fogadott, hogy a város bírái annyira korruptak, hogy megölhetne valakit fényes nappal a piacon, és nem büntetnék meg érte. Ezt az állítását egy kiadós kenőpénzzel rögtön be is bizonyította.
Az állatmesék között is akadtak gyöngyszemek, például A farkas meséje: Szegény éhes farkas mindenféle állatokat fel akart falni, és mindenki másképp verte át. Még furfanosabb volt azonban A róka akinek száz ötlete volt, és a borz akinek csak kettő: A róka folyamatosan kihasználta a borz ötleteit, és közben azzal hencegett, hogy neki több van... míg a borz végül bosszút nem állt rajta, nagyon furfangos módon.
Több vallásos mese, legenda is szerepelt a kötetben, amelyekben gyakran humor és tanulság egymás mellett állt. A kedvencem Szent Péter és a szegény ember meséje volt. Szent Péter megszánt egy átfagyott koldust, és megkérte Istent, legyen mindig nyár. A hirtelen jött globális felmelegedésnek azonban sok váratlan mellékhatása is lett - többek között az, hogy megnőttek, elszaporodtak, és értelmessé váltak a békák. Amikor a Varangykirály feleségül akarta venni Szent Péter lányát, Péter rájött, mégiscsak jobb, ha Isten maga kezeli az időjárást... Szintén nagyon mókás volt A szegény ember és Szent Nikola, melyben az egyszeri ember két ikont vásárolt tolvajok ellen - Máriát és Szent Nikolát (Miklóst). Amikor mégis kirabolták a házat, az ember addig fenyegette a szerencsétlen szentet, amíg vissza nem kerültek az ellopott dolgok. Mária megúszta a dolgot, mert "biztos pelenkáznia kellett."
Érdekes volt még az Igazság és Hazugság meséje, ami úgy indult, mint a mesemondók körében roppant népszerű Az Igazság és a Mese, csak itt a Hazugságnak sikerült megetetni-felöltöztetni Igazságot, aki ettől rettenetesen elszégyellte magát. Hasonló tanulsága volt annak a történetnek is, melyben Egy férfi listát írt minden női fondorlatról, és az alapján próbálta meg kordában tartani a feleségét - aki amúgy hűséges volt, de azért bebizonyította, hogy így is át tudná verni a férjét, ha akarná.

Kapcsolatok

Nem meglepő módon Macedóniában is ismerik Midasz király szamárfüleinek történetét - csak itt a névtelen királynak egyetlen szarv nőtt a homlokán két fül helyett. Az ördög három arany hajszálából ismert szerencsés fiúnak a Három Párka írta meg a sorsát (közös megegyezéssel), és a gazdag ember lánya maga írta át a levelet, hogy hozzámehessen feleségül. Tetszett a Kovács és az ördög mesetípusnak az a verziója is, amelynek a végén az egyszeri ember tizenkét ördöggel állított be a mennybe, és közölte, hogy ha Jézus tizenkét haverjával jött hozzá vendégségbe, akkor ő is behozhat tizenkét kísérőt... Szent Péter pedig ezzel nem tudott vitába szállni.
Megint találkoztam egy "miért nem ölik meg az öregeket" mesével; itt Az öregeket felvitték a hegytetőre meghalni. Érdekessége, hogy itt a király direkt azért adott lehetetlen feladatot a fiataloknak, hogy rádöbbentse őket, szükségük van az öregek bölcsességére. Itt is akadt olyan mese, amiben egy gyerek segített csalókon igazságot tenni (ráadásul a kisfiút Salamonnak hívták).
A görögöktől már ismerős volt az a mese, amelyben egy szegény ember megtalálta a szerencséje forrását... és véletlenül beltört egy botot, így a szerencse teljesen elapadt, a fickó pedig agyonütötte magát egy ágyúgolyóval.
A nagyapámtól ismertem a történetet az egyszeri emberről, aki erős paprikával "indította be" a földbe gyökerezett szamarat. Naszreddin-mese egyébként, de ebben a kötetben is szerepelt, rögtön Hat szamárral.

Hova tovább?
Koszovóba!

2018. május 12., szombat

A Félkakas gyémánt kis krajcárja (Népmesék nyomában a világ körül 77. - Albánia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


A Föld Szépe
Albán népmesék
Európa Kiadó, 1957.

A könyv a Népek Meséi sorozat egyik legkorábbi (harmadik) kötete. Negyvennégy albán mesét tartalmaz, melyeket az Albán Tudományos Intézet adott ki 1954-ben, hogy reprezentatív mintát mutassanak az archívumaikban összegyűlt rengeteg népmeséből. A kötethez csak egy rövid utószó tartozik, de a mesékről vagy a forrásaikról sajnos nem tudunk meg semmit. Az utószó szerint a eléggé kerek képet adnak az albán mesevilágról, kivéve a lélekvándorlás képzetét, amiről valamilyen okból nem került történet a gyűjteménybe.

Fénypontok

Albán nap- és holdmotívumok
Klassz és egyedi mese volt A Nap és a Hold látogatóban, melyben a Nap nem tudott megfelelő ruhát szabni a Holdra (aki mindig változik), így inkább a fényét ajánlotta fel. Jót nevettem a Fogta a testvére és hazavitte sztoriján, melyben egy farkas által elrabolt lányt a testvére mentett meg; a farkasnak, amikor kérdezte, hová lett, egy repedt bögre felelgetett, aki szegény annyira pösze volt, hogy a farkas nem értette, mit mond... Nagyon csinos volt A Bőkezű Ahmet meséje, melyben egy túlféltett, elkényeztetett királylány szeretett bele (látatlanban) Bőkezű Ahmetbe; Ahmet nagynénje pedig segített a lánynak elnyerni Ahmet szerelmét.
Érdekes volt, és egy kicsit az egyik görög mesére emlékeztetett A három fivér és a Föld Szépe (Föld Szépe olyan, mint a mi Tündér Ilonánk, minden mesében megjelenik). A hős, akit Szablyának hívtak, összebarátkozott két másik fickóval, Tengerrel és Csillaggal, akik megmentették, amikor veszélybe került az élete; ő pedig cserébe segített Csillagnak feleséget szerezni, és Tengert királlyá tette. Egy másik Föld Szépe mesében, amely a Vadász fiára emlékeztetett, a Grimm-féle Méhkirálynőhöz hasonlóan hálás méhek segítettek a hősnek a sok egyforma lány közül kiválasztani az igazi menyasszonyt. Szintén a Vadász fia és a gonosz vezír köszönt vissza a Levél a túlvilágra mesében, csak itt elefántcsont helyett drágakőből kellett palotát építeni; a Föld Szépe könnyeivel meglocsolt sziklák változtak benne drágakővé.
Jancsi néküli Juliska volt A menyecske és a Négyszemű Asszony meséje. Érdekes figura volt a Négyszemű Asszony, nem tudtunk meg róla sokat azon kívül, hogy két szeme van a tarkóján is, és hogy embert eszik. A menyecske azért megmentette magát.
Samakadi meséje azzal indult, hogy a királykisasszony egy csikóba szeretett bele, és rávette az apját, hogy adják hozzá... A csikó persze daliává változott, de aztán egy sárkány elrabolta, és a lánynak (!) el kellett indulnia kiszabadítani. Innen a mese feladatmegoldós, varázslatos-menekülős történet, csak itt épp a férj segít "kis feleségének" megoldani a lehetetlen feladatokat.
A Hogyan ölték meg az ördögöt mese a tojásba rejtett halál motívumát hozta; ebben az tetszett, hogy a mese elején nem három állat ajándékozta meg a hőst az alakváltás képességével, hanem a három párka - elintézték, hogy a fiú akarata szerint hangyává, héjává... vagy pedig rettentes erejű szárnyas emberré tudjon alakulni. Határozottan upgrade a többi verzióhoz képest.

Kapcsolatok

Ismét találkoztam egy változattal az egyik kedvenc mesémből, a Bolhabőrként ismertből. Egy királylány nem akar férjhez menni, ezért lehetetlen feladatot talál ki; az ördög mégis megoldja a rejtélyt, és magával viszi a királykisasszonyt. Hét fivér indul el a kiszabadítására, mind a maga különleges képességével. Az albán verzióban különösen tetszett, hogy a mese végén a lány választhatott, melyikükhöz akar feleségül menni. Hasonlóan felbukkant másik kedvenc szuperhős-csapatos mesém, ezúttal Bilmeni cím alatt; és a görögök után végre itt is tartalmazott olyan csapattagot, akinek az volt a különleges képessége, hogy földrengést tud kelteni!
Csalafinta meséje a mi táltos fiúnkhoz (avagy lány változatban Inculához) volt hasonló, csak itt a sorozatosan átvert óriást vagy sárkányt egy Egyszemű helyettesítette - akivel a végén pont úgy bántak el, mint Odüsszeusz (közel laknak a görögök, na). A sellő ellenben északi meséket, fókabőr-történeteket idézett; a sellőt kegyetlen módon fogta el és kényszerítette házasságra két fivér, sőt, még a gyereke életét is megfenyegették, hogy megszólaljon. A végén persze visszaszökött a víz alá.
Fenicska meséje érdekes keresztmetszet volt a Béka-királykisasszony és a Nap lánya között. A Föld Szépe itt kígyó alakjában ment feleségül a legkisebb fiúhoz, és mindenféle varázslatot követett el, amit a sógornői megpróbáltak utánozni, de mindig szégyenben maradtak (pl. a melleiből sütött húspogácsát, de újra kinőttek). Ugyanez a motívum felbukkant A Nap és a Hold leánya című mesében is; egy asszony végigjárta a szerencsekereső utat (a sok útközbeni kérdéssel), hogy lelket szerezzen a Naptól és a Holdtól agyagból gyúrt lányának. A lány ezzel különleges képességeket is kapott, és a fentihez hasonló fájdalmas módokon szívatta meg szíve választottjának többi menyasszonyát.
Itt is akadt királyfivá változó királylány (A táltos kanca), királyfinak álcázott lány (Néma Némácska), Okos lány, és az Üveghegy pedig a görögöktől is ismert Drágakő-hegy majdnem pontos mása volt. Hét-arasz-szakállú-és-három-arasz-termetű a mi Kapanyányi Monyókunk albán unokatestvére, Félkakas pedig a Kiskakasé, csak itt nem a gyémánt krajcár fél, hanem maga a kakas volt félbevágva... de attól még remekül szerepelt, és elnyerte méltó jutalmát.
Az ügyeletes trickster Naszreddin (Nasztradin) hodzsa. Meglepődtem, hogy olyan mesét is találtam róla, amit eddig csak a Nart legendákból ismertem (Nasztradin tehene és a világvége).

Hova tovább?
Macedóniába!

2018. május 5., szombat

A beszélő szelek birodalma (Népmesék nyomában a világ körül 76. - Málta)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Máltai népmesék
Boda Magdolna
Szeged, 2016.

A könyv negyvenkét máltai népmesét tartalmaz, típus szerinti fejezetekre osztva: Varázsmesék, legendák, állatmesék, stb. Legtöbb varázsmeséből van belőle, a könyv háromnegyedét teszik ki - és nyilván ezek a legjobbak is. A kötet meséit a szerző angol nyelvű máltai népmesegyűjteményekből válogatta és fordította magyarra. Néhol döccen egy kicsit a fordítás, és akadtak benne elgépelések is szép számmal (valamit sanda gyanúm, hogy a fordító máltai szóként értelmezte az angol "alas!" felkiáltást). Ennek ellenére a könyv nagyon szórakoztató. A fordító saját bevallása szerint alakított egy kicsit a mesék nyelvezetén, hogy a magyar gyerekeknek ismerős legyen, ám az nem derül ki, más részleteikbe is belenyúlt-e. Remélem, hogy nem, mert nagyon tetszettek.

Fénypontok

Málta szelei égtájak szerint
Sok olyan mese volt, aminek a váratlan, színes részletei lopták be magukat a szívembe. A négy szél, a varázsló és a varázslámpa című Aladdin-változatban például a feleségét és kastélyát kereső hősnek a különböző szelek segítettek az útján - mindnek neve és személyisége volt. A hős hétmérföldes csizmájában még versenyt is futott az egyikkel. A szelek hasonlóan eleven figuraként bukkantak fel Cosolina meséjében, ami az egyik kedvencem volt az egész kötetből. Egy semmirekellő gazdag fiú csak akkor ébred rá, hogy szereti a neki szánt menyasszonyt, amikor a lányt egy varázsló elrabolja. A fiúnak először a szelek segítenek, majd hogy a lánnyal való találkozást elbaltázza (gyertyafénynél lesi meg, mint Pszükhé Ámort), a lány megátkozza, hogy hét vascipőt koptasson el, míg újra találkoznak. A fiú erre szerez egy hétmérföldes csizmát, ráhúz hét vascipőt egyszerre, és amíg fut, mint a szélvész, le is csiszolja szépen a cipőket néhány perc alatt... Hasonlóan gyakorlatias pillanat volt a mesében, amikor a segítő oroszlán szőrt adott, a sas tollat, a hangya meg megszólalt, hogy "Mit adjak neki? Ha egy csápot adok, vak leszek, ha egy lábat, sánta leszek!" Minden hangyasegítős mesében el szoktam ezen gondolkodni, ezért jót nevettem rajta. Nem ez volt az egyetlen váratlan gyakorlatias fordulat állatsegítőkkel kapcsolatban: A Tudatlanka című Nemtudomka-mesében az volt döbbenetes, amikor a hős a hálás állatok ajándékait - szőrszálat, hangyaszárnyat, halszálkát - a bőre alá rejti (a nyakán felhasítja a bőrét), hogy mindig kéznél legyenek. Hát, ez is egy megoldás...
Egy ilyen barlangban raboskodik a lány
Szintén nagyon tetszett Pietru Lagrimanti (Könnyek Pétere) története, ami a Pentameronból ismerős Bolhabőr mese változata: a királylányt hét vasajtó mögé zárja a gonosz varázsló, de hét, különleges képességekkel rendelkező fivér kimenti... majdnem (eddig az első mesetípus, itt hirtelen átcsapunk egy másikba, ilyet se láttam még). Jóslat szerint csak az öccsük járhat sikerrel, akinek könnyekből kell születnie. A lány elküldi a jóslatot az apjának, a király pedig tesz róla, hogy a fivérek anyja megigya a saját könnyeit, és megszülje a hőst.
Hasonlóan gyakorlatias volt Az óriás és a beszélő kéz, Kékszakáll egy változata, ahol egy hulla kezét kellett volna megennie a foglyul ejtett lánynak, de helyette csak úgy tett, mintha megette volna, sőt, azt is eljátszotta, hogy az árnyékszéken megszabadult tőle. A lány végül megmentette magát. Kaukama és Kaukam története kombinálta az Okos lány meséjét (ezúttal okos férfival) és a Miért tisztelik az öregeket? elterjedt legedáját; külön tetszett, hogy itt az okos férfinak igenis félig pucéran kellett mennie a királyhoz, ahogy a női hősök szokták.
A számomra ismeretlen mesék közül Az arany tetem volt nagyon érdekes, amelyben egy lány lejárót talált az alvilágba, a Holtak Városába - és magával vitte a nővéreit és az anyját is, hogy lakjanak ott, és gazdagodjanak meg, mert eléggé... khm, kihalt volt a hely. A három óriás története leginkább egy vulkánkitörés népmesei magyarázata - az óriások először hangoskodtak, aztán füstöltek, aztán árvizet küldtek a földekre, és ezeket a "bölcsek" mind természeti jelenségekkel magyarázták. Mókás kis történet volt. Tele volt varázslatos szimbolikával Mag fia és héj leánya meséje, melyben a hőssel egy időben született kancáról kiderült, hogy tulajdonképpen a húga, akit mindenféle mágikus rítusokkal kellett emberré változtatni. Ráadásul a mesében még arra is történt utalás, hogy a fiú testvérnél kicsit jobban szerette a húgát, és amikor az férjhez ment, a hős élete végéig feleség nélkül maradt. Hmmm... Kissé csodálkoztam azon is, hogy A levél című sztori a "romantikus mesék" között kapott helyet - mivel ebben a hőst szerető (férfi) szolgája menti meg a haláltól egy női Kékszakálltól azáltal, hogy  kiolvassa a leveléből a rejtett üzenetet. Ebben is volt fantázia.
Nagyon remekül indult Bátyám, a sárkány, melyben egy szegény lány felnevelt egy kis sárkányt, aki fivére és védelmezője lett, és varázslatos képességeket adott neki. A mese egyébként a szemét vesztett, mostoha által megkínzott lány típusa volt, de borzasztóan tetszett benne a pillanat, amikor a királyfi meglátta a csúf hamis menyasszonyt, és azonnal rájött, hogy nem ugyanaz a személy. "Csaló vagy! Takarodj!" Minden egyes hamis menyasszonyos népmesében erre vártam egész életemben...
A könyv végén a legendák közül kiemelkedett Is-settisibella alakja, aki Salamon király bölcs nővére volt. Ő az ókori Szibillák figurája; az egyik legendában el is égette az orvoslásról könyveit pont úgy, ahogy a küméi Szibilla tette Tarquiniussal. Az egyik történetben Is-settisibella lányoknak tartott fenn varázslóiskolát - és a tanítványai között szerepelt Szűz Mária is.

Kapcsolatok

Bámuló citromok
Mivel Málta mindenféle kereskedelmi útvonalak keresztmetszetében fekszik, egyáltalán nem csoda, hogy mindenféle mesetípusokkal találkozik az ember ezen az apró szigeten. Mediterrán hagyományhoz híven itt is felbukkant a királlyal feleselő bazsalikomlány (A herceg, a lány, a bazsalikom és a csillagok). A görögök után itt is előfordult egy mese (A hercegkisasszony és az aranyoroszlán), amelyben a hős egy aranyszoborba rejtve jutott be a fogva tartott királykisasszony szobájába (klasszikus dolog a fa ló). Szintén a görögöktől volt ismerős A bölcs asszony fia, aki A vadász fia néven az egyik kedvenc görög mesém (és itt még egy rettenetes emberevő madár is volt benne ráadásnak). A hét gyémánt varázslója szintén a Varázslatos Segítők mesetípusába tartozott, csak itt mindenféle szuperképességek helyett a hős egyszerűen három óriással kötött barátságot, akik minden feladatát megoldották. A paraszt és az eke az a klasszikus mese volt, ami megtanítja, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni (ld. A molnár, a fia, meg a szamár). A hónapok ajándéka is a szokásos formáját hozta; itt egy szegény és egy gazdag ember dicsérte/szidta a hónapokat, és jutalmat/büntetést kaptak érte. Külön mókás volt, hogy az "üssed, botocskám!" husáng csak a gonosz embert ütötte, mást nem. A citromból tündérlányt varázsoló királyfi jelen esetben nem három, hanem hát citromot szedett, de valamiért hatot sikerült elszalajtania... Egyébként itt is átütött a gyakorlatias szellem, mert amikor a sötét bőrű szolgálólány azt hazudta, hogy leégett a napon, a királyfi kérdőre vonta, hogy ugyan hogyan, hiszen egy óra alatt megfordult otthonról.
A legváratlanabb történet A teknős és a madarak volt - a madarakkal repülő, fecsegő teknős meséjét eddig én csak amerikai bennszülött hagyományokból ismertem. Cserébe A büszke méh rövidke kis meséjét már Aesopusnál is meg lehet találni, és régen még Isten helyett Jupiterrel mesélték.

Hova tovább?
Albániába!

2018. április 12., csütörtök

Kamaszok, pimaszok, mítoszok: MythOff a gimnáziumban

Baráti kérésre és hirtelen felindulásból elvittük a Mítoszok Csatáját egy gimnáziumba.

A Mítoszok Csatáját Clare Murphy álmodta meg, és azóta a világ sok országában, köztük Magyarországon is nagyon népszerű. A rendezvény a mitológia népszerűsítésére jött létre, és arra, hogy az emberek élőben, jó mesemondók szájából hallhassák ezeket a régi, ám töretlenül izgalmas történeteket. Alapjában véve felnőtt műfaj: Kocsmákban és hasonló "felnőtt" helyeken szoktuk megrendezni (bár tinédzsert még sosem rúgtunk ki róla). Amikor viszont egy ismerős megkérdezte, nem vinnénk-e el a műsort a lánya mitológia-rajongó hetedikes osztályába, néhányan a csapatból nem tudtunk nemet mondani.

Az a helyzet, hogy borzasztóan szeretek kamaszoknak mesélni. Amikor annyi idős lehettem, mint most ez az osztály, hatalmas mitológia-rajongó voltam; kapcsos füzetbe gyűjtögettem az istenek listáit, meg mindenféle magazinokból kitépett cikkeket mítoszokról (még most is megvan). És akkor még nem is volt Percy Jackson, hogy az osztály egészét bevonja a témába... Mindenesetre elképzeltem, hogy mennyire lettem volna izgatott, ha néhány mesemondó élőben jön be csak úgy sztorizni egyet. A válasz: Nagyon.

Hárman vállalkoztunk rá, hogy házhoz visszük a MythOffot a XVI. kerületi Szerb Antal Gimnáziumba. Kis késéssel, hason csúsztunk be az osztályba, így rögtön pörgetni kezdtük a programot; röviden elmagyaráztuk, mire számíthatnak, majd egyből belecsaptunk a mesélésbe. Páratlan számú mesemondóval eddig nem tartottunk még ilyesmit, de sikerült egy új (és, bevallom, remek) szavazási rendszert feltalálnunk.

Első kör: Teremtés és tricksterek


Ebben a körben mindhárman olyan mítoszokat hoztunk magunkkal, amelyek valaminek a kezdetét, teremtését, eredetét mesélték el. Varga-Fogarasi Szilvi Maui születéséről mesélt (ő képviselte a rendzevényen Polinéziát), Nagy Enikő Thor kalapácsának kovácsolásáról Loki segítségével (óészaki oldalról), én pedig Mómoszról, aki kritizálta az Olümposzi istenek teremtményeit. Utóbbiban külön klassz volt, hogy az elején megkérdeztem a kölyköket, tudják-e, hány isten lakik az Olümposzon; amikor rávágták, hogy tizenkettő, megkédeztem azt is, fel tudja-e valaki sorolni őket. Egy lány könnyedén abszolválta a feladatot, a többiek lelkes segítsége közepette. Repesett a szívem.
A kérdés: Mielőtt elkezdtük volna az első szavazást, megkérdeztük az osztályt, tudják-e, hogyan tört ki a trójai háború. Egy srác rávágta, hogy valaki elrabolta valakinek a feleségét; egy lány hozzátette, hogy Aphrodité ígérte oda a nőt; mire valaki más tovább fűzte, hogy igen, de az aranyalmáért cserébe; megint más elmondta azt is, hogy az aranyalmát egy esküvőre gurították be, és így az osztály szép lassan, közösen visszafejtette az egész történetet. Erre előkaptam egy aranyalmát (tegnap este festettem ki, az almát is meg a fél konyhát, aranyszínű akrilfestékkel), és feltettem a kérdést: Ha leérettségiztek és egyetemre mentek, a három trickster közül melyiket szeretnétek kollégiumi szobatársnak?
A szavazás ezúttal kavicsokkal zajlott. Három poharat tettünk a tanári asztalra a három mitológiához; a közönség pedig egyenként az urnához járult, fogott egy üvegkavicsot, és a megfelelő pohárba dobta. A srácok az első sorban figyelték a szavazás érvényességét, és kommentálták, hogy éppen ki áll nyerésre. A végeredmény látványosan Loki javára dőlt el (mögötte Mómosszal, és a kissé lemaradt Mauival). Ha egy nap a koleszban majd levágott hajjal ébrednek, magukra vessenek.



Második kör: Az istenek haragja

Ebben a körben olyan mítoszokat meséltünk, melyekben valaki magára haragított egy istenséget. Elsőként Szilvi mesélt, ismét Mauiról, aki egy vulkánistennőtől lopta el a tüzet az emberek számára (You're welcome). Enikő is ismét Thort hozta, aki ezúttal menyasszonynak öltözött, hogy visszaszerezze a pörölyét az óriásoktól (és aztán jól elkalapája őket vele). Részemről Erüszikthon király legendájával társultam a műsorhoz, melyben a dölyfös király kivágatja Démétér szent ligetét, aki ezért mindent elpusztító éhséget küld rá.
A kérdés: Ha oda kéne adnod a második aranyalmát (kettőt vittünk) az egyiknek a három istenségből úgy, hogy tudod, hogy a másik kettő megharagszik rád - melyik istenséget szeretnéd a legkevésbé magadra haragítani?
Ahogy a srácok kommentelték az első sorból: "Démétérnek meglett a kétharmad."
(Pont ebéd előtt állt az osztály, gondolom ez is hozzájárult a döntéshez, átérezték az éhséget...)

Megint csak bebizonyosodott, hogy a kamaszok remek közönség, különösen akkor, ha mitológiáról van szó. Nem csak lelkesen válaszolgattak a kérdéseinkre, de kommentálták a történeteket is, hol hangosan, hol egymás között. Mindeközben pedig feszült figyelemmel követtek minket, véresen komolyan vették a szavazást és a kérdéseket, és még a műsor végeztével is odajöttek hozzánk beszélgetni. Teljesen felvillanyoztak mindannyiunkat.

Több mesemondást a gimnáziumokba!


2018. április 7., szombat

Múzeumi Mesetár: Hősök ideje

A március 15-i műsorra való intenzív felkészülés után ebben a hónapban könnyű dolgom volt: Visszatérve a régészeti témákhoz a szkíták és szarmaták voltak soron, őket pedig már nagyon jól ismerem. A Hősök Ideje című műsort vittem magammal, amit kis változtatásokkal a szolnoki múzeumban és Amerikában is előadtam már. A nart legendákat elővenni mindig jutalomjáték. Ráadásul ez volt a sorozatban az első olyan alkalom amikor elővehettem a jelmezeimet is: Szarmata ruhám ugyanis (hála az SCA-s éveknek) történetesen van. És pont az a rekonstrukció ihlette, ami a Nemzeti Múzeumban látható. Kicsit hosszú úton, több év alatt jutottam el a mellékelt fotóig, de nagyon megérte!

A mesélés maga a szkíta teremben zajlott (mert a szarmaták a rómaiakkal vannak egy kiállításban, oda pedig majd a jövő hónapban megyek *kacsint kacsint*). Kedves kis közönség gyűlt össze, nagyjából egy tucat gyerek és hét-nyolc felnőtt (volt, aki gyerek nélkül). Igyekeztem úgy pakolni a párnákat, hogy kiasználjuk a hosszúkás teret a tárolók között, de ne álljuk el a többi látogató útját. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek, ahogy beszéltem egy kicsit arról, kik is voltak a szkíták és a szarmaták, és mit keresünk a kiállításban. Azt is el kellett magyaráznom, mit keresnek a kaukázusi oszét mesék a szarmata témában, majd röviden be kellett mutatnom a nart hősöket - végül is innen indult el a mesélés, amikor már tisztáztuk, hogy egy rakás különleges erejű fickóról lesz szó, akik midnenféle kalandokba keverednek, és mindenféle ellenfelekkel harcolna. Tudjátok, mint a Bosszúállók. Az emberiség mesei ízlése nem változik sokat.

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy a kedvenc nart legendámmal, Az uadmer csontjaival kezdjek. Ez a régészmesék netovábbja: Egy rakat kíváncsi hős kiás és összerak egy óriási csontvázat, és aztán életre is keltik, hogy megkérdezzék tőle, milyen volt az élet az ő korában. Az óriás persze elég ijesztőnek bizonyul élőben (még vakon is), így egy idő után visszaimádkozzák csontvázzá. Nem csak a régészet miatt szeretem ezt a sztorit, hanem azért is, mert remekül bemutatja a nartokat: Erősek, kíváncsiak és kalandvágyók, és pont ettől szerethetők.
Másodjára A nartok kalandját meséltem, ami egy hosszú, összetett, de elég mókás történet arról, hogy a nagy nart hősök poénból magukkal viszik Szirdont kalandozni. Szirdon a nartok trickstere, de más hasonló figurákkal (pl. Loki) ellentétben sokkal többet szívatják őt a "hősök", mint fordítva, és általában azért jár túl az eszükön, hogy megbosszulja magát. Ebben az esetben is ez történik; Szirdon többszörösen átveri és a halál szélére sodorja a hősöket, majd megmenti őket, és mégsem gondolják meg, hogyan bántak vele. Sőt. Ez a mese azért külön érdekes, mert egyetlen párhuzamát ismerem csak - az ír Fianna-legendák közül.
A sort Alimbeg lánya zárta, ami a "királylányból királyfi" típusú mesék nart (és egyben szerintem legjobb) változata. Úgy tűnt, a lányok az első sorban külön örültek neki. Mivel a három történet végére le is járt az egy óra, meg a közönség is elfáradt, a szkítákra sajnos már nem jutott idő. Nem is baj, mert azok inkább valók felnőtteknek, mint családi közönségnek. Majd egyszer rendezünk olyan alkalmat is!

2018. április 4., szerda

MythOff London: Botrányos nőszemélyek

***Felnőtt tartalom***

Még valamikor tavaly történt, hogy régi mesemondó bűntársam, Clare Murphy, megosztott a twitteren egy cikket, aminek valami olyasmi volt a címe, hogy "Women Who Gave No Fucks" (azóta sem tudom jól visszaadni magyarul a kifejezést - "to not give a fuck" azt jelenti, leszarni valamit, szóval kb. "Nők, akik le se szarták [mit gondolnak róluk mások / mit szabad és mit nem szabad]). A twitteren csevegve kezdtünk el poénkodni azon, mennyire klassz cím lenne ez egy MythOffhoz, hat női mesemondóval.


És elég őrültek voltunk ahhoz, hogy tényleg megszervezzük.

A szervezés természetesen nem csak a kettőnk érdeme volt. Csatlakozott hozzánk négy másik perszóna is, közöttük a Story Jam rendezvénysorozat házigazdái, akiknek köszönhetően helyszínt is sikerült kerítenünk a dél-londoni Canada Water Theatre színháztermében. A korábban részletezett dublini fellépésnek köszönhetően épp a "környéken" jártam - így aztán nem hagyhattam ki, hogy öt zseniális, botrányos nőszeméllyel együtt színpadra lépjek Londonban.

Az est a szokásos MythOff formátumban zajlott. Hoppmesterünk és házigazdánk Judith Faultless volt, energikus és kreatív színésznő-humorista, aki gondoskodott a díjakról és a közönség lelkesítéséről egyaránt. Még egy műanyag fénykardot is hozott magával, melynek segítségével a közönség egy kiváltságos tagja a tapsok erősségét mérte - így döntöttük el, melyik kört ki nyerte meg. A három körben ezúttal két csapat egy-egy mesemondója mérkőzött meg egymással. A "Burning Bushes" csapatot Clare, Debs, és Lucy alkották, míg én Alyssel és Rachellel közösen a "Mighty Muffs" zászlója alatt szálltam ringbe. Igen, mindkét csapatnév női nemi jellegekre utal. Le se szartuk.

A műsor a következőképp alakult:

Első kör: Wrecking ball (amikor az istenek terveit romba döntik)


Az első körben rögtön két hatalmas erejű mitikus nő állt szemben egymással. Clare Murphy lépett először szinpadra, aki Anatot, a szex és a háború ugariti istennőjét idézte meg. Anat szeretőjét, Baált felfalta a halál istene - amiért is a hölgy nemes egyszerűséggel megölte, feldarabolta, porrá zúzta, és széthintette a Halált. A történet Baál feltámadása után győzedelmes és pusztító erejű szexjelenettel zárult. Clare szokásához híven hihetetlen szuggesztív erővel, és remekül időzített humoros pillanatokkal tálalta a sztorit. Egész idő alatt egy pisszenést sem lehetett hallani (sőt, még fényképezni sem mertem).
A mi oldalunkról Rachel Rose Reid vettel fel a kesztyűt ebben a témában, és a zsidó hagyomány Lilith-legendáival felelt Clare kihívására. Lilith Ádám első felesége volt, aki felfedezte a szexet és a gyönyört, de nem sokra tartotta Ádámot, aki mindenáron uralkodni akart felette. Amikor odáig fajult a dolog, hogy Ádám akart felül lenni szex közben, Lilith nemes egyszerűséggel elhagyta, és összeállt inkább egy angyallal. A sztori vége az lett, hogy elölről kellett kezdeni a teremtést, megalkotni az Édenkertet, és Ádám kapott egy alkalmazkodóbb feleséget, Évát - akit azonban Lilith titokban mégis kitanított néhány női praktikára. Rachel kikacsintós, érzéki előadásán jó sokat kuncogtunk; nem sajnálta a poénokat a férfi felsőbbrendűség (és a misszionárius pozíció) rovására.
A díj: A termékenység szimbóluma, egy műanyag nyúl az egyfontos boltból (letört füllel)
A győztes: Lilith

Második kör: Nem az számít, mid van, hanem hogy hogyan használod


Nem direkt terveztük így (mindenki magától választott mítoszt), de ez a kör remekül összejött. A mi oldalunkról Alys Torrance nyitotta meg, aki váratlan taktikát választott: Humor helyett Démétér gyászáról, Perszephoné kereséséről mesélt, a férfi istenek kegyetlenségéről, míg Démétér el nem jutott arra a pontra, ahol elveszítette az életkedvét is. Ezen a ponton lép be a történetbe Baubó, az a furcsa, szemtelen kis görög istennő, aki disznó vicceivel és a bolondozásával felvidítja Démétért, és ráveszi, hogy továbbinduljon. Baubó szemei a mellbimbói helyén vannak, a szája pedig a vulvája, ezért eleve mókás látványt nyújt - ő az érzékiség és a "disznóságok" istennője. Alys csodálatosan, végtelen bájjal tudott átvezetni minket a nyomott, gyászos hangulatból a hangos röhögésbe - ahogyan maga Baubó is tette. Humorban rejlő bölcsesség.
A másik csapatból Lucy Lill állt színpadra, aki nem csak azért volt nagyon cuki, mert picike és energikus, hanem azért is, mert nagyon terhes. Ez pedig azért volt külön mókás, mert Amateraszu elrejtőzésének japán mítoszát mesélte, amelyben a napistennőt megsérti a fivére, és ezért elbújik a világ elől. A fényt végül Ame-no-Uzume, a vidámság istennője csalja elő egy látványos tánccal, melynek során a melleit és a fenekét mutogatja, és egy kakassal a kezei között pucéran mókázik a többi istenség előtt. Lucy lelkesen táncolt és billegett a színpadon mesélés közben, mi pedig hatalmasakat nevettünk.
A díj: Egy műanyag bagoly (kerekre nyílt, csodálkozó szemekkel)
A győztes: Ame-no-Uzume

Harmadik kör: Amikor a nők mítosszá válnak


Az est harmadik és egyben utolsó körében Debs Newbold és jómagam néztünk farkasszemet. Debs került sorra elsőként. Grace O'Malley, Írország híres 16. századi kalózkirálynőjének igaz történetét mesélte, onnan kezdve, hogy gyerekkorában felszökött az apja hajójára, egészen odáig, hogy a fia születése után néhány órával, a combján csorgó vérrel ment fel harcolni az angolok ellen a hajója fedélzetére. A történet fénypontja Grace és I. Erzsébet királynő legendás találkozása volt. Debs harsány, lobogó göndör hajú, zengő hangú, folyton mozgó mesemondó, akihez tökéletesen illett mind a karakter, mind pedig a történet.
A műsort én zártam. Hosszas töprengés után, hogy milyen vagány nőszemélyt vigyek magammal Londonba a saját házam tájáról, Puskás Klári legendájára esett a választásom. Róla a Feminista Magyar Népmesék sorozatban írtam, és már akkor nagyon tetszett a története. Nem csak hét tatárt gyilkol le mindenféle háztartási eszközökkel, de ráadásul közben vissza is beszél nekik - a csata után pedig hármasikreket szül. Az utolsó ellenfelét, a tatárok vezérét, paprikával vakítja meg, és a saját kardjával kaszabolja le. Az alap legendák mellett Jókai költeményét vettem alapul a történet kiszínezéséhez, és nagyon pörgős, lendületes előadás kerekedett belőle. A poénok ültek, a harcjeleneteken fel-felhördült a közönség, és a végén hangos ujjongás fogadta a hármasikrek születését. Puskás Klári minden szempontból nagy sikert aratott.
A díj: Egy Little Mix naptár (elmagyarázták nekem, hogy ez egy nagyon népszerű lánybanda)
A győztes: Grace O'Malley

Mivel a "Burning Bushes" csapat kettőt megnyert a három körből, ők vitték el az est főnyereményét is, egy szép csillogó piros madártollat. A színház információi szerint, több, mint száztíz nézőnk volt, és mind nagyon meg voltak elégedve az előadással.

Jöttünk, láttunk, we gave no fucks. Remélem, lesz még ilyen!



2018. március 25., vasárnap

Mesemondó mint turista - Tara és a Nemzeti Leprikón Múzeum

A sok fellépés mellett azért akadt idő arra is, hogy egy kicsit turista legyek. Az iskolai fellépés után például, mivel amúgy is Meath megyében voltunk, Nuala előzékenyen elfurikázott engem és Markust a közeli Tarába. Itt tavaly már jártam egyszer, de sajnos akkor szakadt az eső, és mindössze tizenöt percünk volt körbeszaladni, mert tartani kellett a csoportprogramot. Ezúttal azonban minden kötöttségtől mentesen, és egy csepp eső nélkül barangolhattuk be az ír mitológia és történelem egyik legfontosabb helyszínét.
Rajtunk kívül szinte senki sem volt a dombon. Tarába nem kell belépő, sőt, áramszünet miatt még a kávézó és az ajándékbolt is zárva volt, így kevés embernek jutott eszébe, hogy hétköznap ebéd körül pont ott kószáljon. A szombati havazás után eléggé cuppogott a sár a dombokhoz vezető ösvényen, de amint beértünk az egykori erőd területére, a fűben sokkal kellemesebb volt a séta. Egy nagy csapat hangos varjú gyűlésezett éppen Cormac király egykori lakomatermében. Nagyon fotogénnek bizonyultak az esőfelhők és az ősi sáncok között:




Miután megmártóztunk a kilátásban, és a lelki szemeim előtt megint lejátszódtak a kedvenc legendáim (Tara égésével az élen), átmásztunk a sáncokon, és kerülő úton hagytok el Tarát. Tettük ezt azért, mert a domb szélén áll a Tündérfa, egy nagyon öreg, két törzsű galagonya, amit az írek és főleg az ír utazók közül sokan ma is szent faként tisztelnek. Erről tanúskodnak az ágakra kötözött szalagok, a fa tövébe szórt cukorkák, pénzérmék, és egyéb ajándékok. Ilyen fákat és bokrokat tavaly is láttunk már, de a tarai természetesen különösen népszerű.





Tara nem kiépített turistacélpont; tulajdonképpen csak egy nagy zöld domb sáncokkal, pár emléktáblával, és néhány ezer év lenyűgöző történelemmel. Sáros, szeles, sokszor esős, gyönyörű a kilátás. A Túszhalomban csontvázak nyugszanak, és állítólag tündérek laknak. Olykor tele van friss vágott virággal (általában a napforduló környékén), és remek hely kutyafuttatásra. Minden Írországba látogató utazónak feltétlenül ajánlom.

A másik szórakozás, amire feltétlenül akartam időt és pénzt áldozni a dublini tartózkodás alatt, a Nemzeti Leprikón Múzeum felnőtt mesemondó estje volt. Itt is jártam már tavaly, de akkor a nap közben tartott "családi" tárlatvezetésen vettem részt, az esti műsorra nem jutottam be. Most viszont, a dublini kör utolsó estéjén, pont volt még két szabad jegyük, hogy Richard Marsh mesemondó barátom társaságában meghallgathassuk a cenzúrázatlan éjszakai előadást is. A műsor Dark Land (Sötét Föld) címen fut, és minden este másvalaki mesél; amikor Richard meghallotta a portán, hogy aznap este Emily Collins lesz színpadon, azonnal rávágta, hogy "she's worth it." És tényleg megérte.
Emily bő fekete szoknyában, fekete kiskabátban, elegáns topánkákban perdült elénk a múzeum várótermében (ami az alkalomhoz illően sejtelmes vörös fénnyel volt bevilágítva). Ahhoz képest, hogy tréfás volt, közvetlen, és lendületes, soha egyetlen véletlen szünet, egyetlen félrecsúszott kifejezés sem volt az egész előadásában. Megnyitotta előttünk a múzeum kapuit, és ismét végigmehettem a már ismert temeken - de ezúttal minden vagy sötét volt, vagy sejtelmes zöld, vörös, kék fényben úszott. Az első történetet az "ír parasztkunyhó" teremben hallottuk, az apró ágyon, padon, földön ülve, miközben a tetőn hangosan dobolt az eső. Az egyetlen gyertya fényénél Emily elmondta nekünk az O'Neill család banshee-jének szomorú legendáját; a lányét, akinek az apja megsértette a tündéreket, és ezért büntetésül a tündérek elrabolták magukkal, hogy a távolból sirassa a rokonait. A következő teremben, az arannyal teli edényt körülülve, a múzeum névadói, a leprikónok is szóba kerültek. Itt egy felelőtlen ifjú került bajba, mert nem fizette ki a cipőket, amiket egy leprikóntól kapott - és szó szerint ráment a bőre is az ígéretre. Ezzel a pompás népmesével borzongó hátunk mögött érkeztünk a Sidhe föld alatti bronzfalú termébe, ahol egy valódi királylegenda következett - testvérgyilkos királyról, kínzástól megnémult királyfiról, saját élete árán a férjéért bosszút álló királynéról. Remek történet volt, és Emily olyan beleéléssel, olyan hanghordozással és arckifejezésekkel mesélte, hogy zengett tőle az egész föld alatti birodalom. Innen a színét vesztett szivárványon átvonulva még egy terem várt ránk: Az éjszakai erdő. Itt már annyira sötét volt, hogy Emilyt a fekete ruhájában nem is láttuk; pont csak az arca fehér formáját lehetett kivenni a fekete háttér előtt, és a két kezét, amikor mozogtak. Az erdei kút mellett Cú Chulainn és a fia tragikus történetét hallgattuk meg. Emilynek nem volt túl fényes véleménye az ulsteri hősről (nekem se szokott lenni), de egy pillanatig sem parodizálta ki a legenda komoly pillanatait. A többin viszont jókat nevettünk. Így kicsit oldottabb is lett a hangulat, mire eljött az idő, hogy elhagyjuk a múzeumot. Emily elköszönt, és azonnal be is olvadt az árnyak közé - várt rá a következő csoport.

Sohasem gondoltam, hogy ilyen mondat esik majd ki a számon, de a Nemzeti Leprikón Múzeumot is csak ajánlani tudom minden utazónak.

2018. március 21., szerda

A Mesemondás Világnapja 2018 - Az ír kölykök jó fejek

Vannak fellépések, amik egyszerűen felvillanyozzák az embert. A mai pont ilyen volt.

Ma reggel egy Ratoath nevű kisvárosba mentünk, Dublintól északra, hogy egy általános iskolában tartsunk mesemondó előadást. A negyedik évfolyamot jelölték ki célközönségnek, akik még nagyban kergették egymást az udvaron (lányok szürke szoknyában - térdzokniban, fiúk piros melegítőben), amikor megérkeztünk. Egy nagyon kedves és nagyon izgatott tanárnő vezetett minket a mesélés helyszínére - ami nem volt más, mint az iskola Mesemondó Terme. Mert nekik ilyen is van ám. Már akkor tudtam, hogy jó helyre kerültünk, amikor megláttam az ajtót az üdvözlésekkel:

(Fáilte annyit tesz, üdvözlet)
A Mesemondó Terem maga pont az, aminek hangzik: Mindenestül úgy van kialakítva, hogy teret adjon a rendszeres mesélésnek, és a helyi legendák világába repítse a gyerekeket. Mutatom:




És persze nyolcvan tízévessel megtöltve még sokkal jobb hangulatot sugárzott az egész.

Mivel nem fért be az egész évfolyam egyszerre, úgy döntöttünk Markussal, helycserés támadást indítunk: Fél órát töltünk az egyik csoporttal, majd fél órát a másikkal, és a végén mindketten visszatérünk a Mesemondó Terembe kérdésekre válaszolni. Nuala, mesemondó háziasszonyunk (és ideiglenes sofőrünk) bemutatott minket a gyerekeknek, majd Markus ment a másik osztályba, míg én a mesebirodalomban maradtam.

Már az elején lehetett látni, hogy nagyon jó arcok a gyerekek. Az egyik kislányon cicafülek voltak. Mire az összes csoport elhelyezkedett, roskadásig meg is telt a terem, és mindenki készen állt a mesehallgatásra. A szokásos kezdésemnek (melyben magyarul elmondom az Egyszervolt-holnemvolt formula lehető leghosszabb verzióját) fergeteges sikere volt; még az angol fordítását is hangos lelkesedéssel fogadták. Rögtön utána garabonciásokat meséltem; attól a ponttól, hogy felbukkant a garabonc a színen, meg voltak véve a gyerekek kilóra. Kicsit meg is kellett állnunk elbeszélgetni róla, hogy igen, Rowlingnak igaza volt, minden országnak van varázslóiskolája, de ez a mese jóval régebbi, mint a Harry Potter könyvek (és persze a garabonciás-iskolában mindig kinyiffan valaki). Ettől csak még jobban izgalmomba jöttek. Innen már sétagalopp volt a sárkányon repülés, a varázskönyv, meg az összes többi. A mese végeztével megkérdeztem, mondhatok-e olyan sztorit, ami egy kicsit félelmetes - persze soha nem volt még gyerekcsoportom, ahol erre ne dörgő "IGEEEEEEN" lett volna a felelet. Ezért aztán másodszorra elmondtam a Szépen szóló pelikánmadarat - és itt kezdett úgy istenigazából bekapcsolódni a gyerekcsapat is a mókába:

- Amikor megkérdeztem, mit tudnak a királylányokról, az egyik lány felvetette, hogy békákat szoktak csókolgani - amire rögtön el kellett árulnom neki, hogy eredetileg falhoz kell vágni a békát, a csókot csak később költötték hozzá. Ez osztatlan sikert aratott a lányok körében.
- A kincsekkel teli elvarázsolt kastély nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Amikor megemlítettem, hogy az első szoba tele volt arannyal, két kislány az első sorban széles vigyorral rákezdett a pantomimjátékra:


- Az aranyra és ezüstre rákontrázva elmondtam, hogy a következő teremben halmokban álltak a drágakövek, mire a lányok elkezdtek képzeletbeli drágakő-kupacokban hóangyalost játszani
- Amikor a lány az utolsó ajtót is ki akarta nyitni a pelikánmadár figyelmeztetése ellenére, mind a nyolcvan gyerek egyszerre visított fel, hogy "NA NEEEEEE"
- Amikor a három gonosz királyfi a verembe lökte a másik királylányt, az egyik kisfiú a sarokban, tökéletes időzítéssel és rettenetesen vésztjósló hangon, megszólalt, hogy "Dan-dan-DAAAAAN!" (Ezen a ponton majdnem összeestem a röhögéstől)


- Amikor a gyűrű az ágy alá gurult, és majdnem leleplezte a királylányt, az egyik kislány szinte vidáman kiáltott fel, hogy "UPSZ!"

Egyszóval teljes mértékben rockkoncert-hangulata volt az előadásnak. Meg kellett állapítanom, hogy egy ír osztályban nem egyetlen ügyeletes trickster van, hanem nagyjából egy tucat.

A mesélés gyors csákányváltás után a másik teremben folytatódott. Itt csak egy sztorira volt időm, így a Csodakutat választottam, mert szeretem, hogy visszabeszélnek benne a királylányok az apjuknak (és mégsem lehet Írországot itthagyni legalább egy jó ördögös sztori nélkül). A csapat másik fele hasonlóan lelkesen és hangosan reagált a mese egyes részeire, és utána még arra is maradt időnk, hogy kérdéseket tegyenek fel - olyanokat, mint hogy hány országban jártam eddig, honnan szedem a meséimet, és hogy szoktam-e hibázni a színpadon.

Az egy óra úgy elrepült, mintha öt perc lett volna. És ekkor még hátra volt a legjobb része a napnak: Mituán mi befejeztük a mesélést, a gyerekeken volt a sor. Az iskolában ugyanis zajlik egy mesemonó program, melynek keretein belül a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek saját maguk által választott (sőt, sokszor saját maguk által kitalált) meséket. Közülük hatan vállalkoztak halált megvető bátorsággal arra, hogy az évfolyamtársaik (és a két külföldi vendég) előtt elmondják a meséjüket. Én már az ötlettől is elolvadtam, de ami utána következett, az tényleg mindent vitt.
Az egy dolog, hogy a kölykök zseniálisak voltak. Volt a sztorik között saját kreálású "minden tanár vámpírrá változott az iskolában" horror, filippínó népmese amit a kislány az anyukájától tanult, aranyhal-történet profi színész játékkal (dőltem a röhögéstől), és természetesen leprikón-legenda is. Ami viszont teljesen lenyűgözött, az a többi gyerek hozzáállása volt. Nem csak figyelemmel hallgatták a társaikat (pedig ezerszer hallották már őket próba közben), hanem nevettek, tapsoltak, és éljeneztek is (még akkor is, amikor az egyik kislány teljesen elvesztette a rögtönzött mese fonalát). Minden mese után kérdéseket és megjegyzéseket tehettek; minden egyes megjegyzés pozitív volt, és minden egyes kérdés intelligens és figyelmes ("melyik a kedvenc pillanatod a mesédben?"). Teljesen meg voltam hatódva a gyerekektől. A csodálatom pedig csak fokozódott, amikor a tanárnő elárulta, hogy nem ő tanította be se a kérdéseket, se a támogató viselkedést - egy magától jött az egész csoportnak. Egy gúnyos poén nem hangzott el sehonnan.

A mesélés végeztével a gyerekek ajándékkönyveket nyújtottak át nekem és Markusnak (ír mesék!!!), és sokan még pakolás közben is odajöttek beszélgetni hozzánk (avagy csak pacsizni egyet). A tanárnő végtelenül büszke volt rájuk, és lehetett is. Régen volt utoljára ilyen zseniális közönségem.

A Mesemondás Világnapja 2018 - Visszatérés Dublinba

Minden évben a tavaszi napéjegyenlőség idején, március 20-án ünnepeljük a Mesemondás Világnapját (World Storytelling Day). Ilyenkor mesemondó előadások százait rendezik meg a világ körül, abban a tudatban, hogy ezen a napon mind egyszerre mesélünk, együtt ünnepeljük az élőszó varázsát.
Amikor meghívást kaptam, hogy csatlakozzak Dublinban az Ír Mesemondó Szövetség ünnepi programjához, bevallom, visítva ugráltam az ágyon egy darabig. Tavaly jártam először Írországban (áradoztam is róla eleget), sok jó mesemondó barátom él ott, és alig vártam, hogy visszatérhessek. A hivatalos fellépés hab a tortán: Azt jelentette, hogy nem csak eltölthetek néhány napot Dublinban, de ráadásul fizetik a költségeimet is. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy vigyem magammal a témához illő legjobb magyar meséket.
A Mesemondás Világnapja ugyanis minden évben egy adott témához kötött. Idén a "Bölcs Bolondok" volt a téma (bár senki se érti, miért nem írtak egyszerűen Trickstereket, de mindegy). Rajtam kívül még egy külföldi mesemondót, Markus Luukkonent hívták meg, Finnországból. Markust is régóta ismerem már, így az utazás rögtön a kezdetektől barátságos, családias hangulatban telt.

Érkezéskor Nuala Hayes, a mesemondó szövetség elnökasszonya várt minket a reptéren, és fuvarozott el a hotelbe, ami a város szívében, a Parnell Square sarkán áll (az ablakomból pont rálátok az Emlékezés Kertjére, és benne a Lir Gyermekei szoborra, ami talán a kedvenc szobrom az egész városban). Mivel 19-én landoltunk, a délutánt és az estét Markussal kettesben a városban való császkálással töltöttük; átkeltünk mindenféle hidakon, benéztünk mindenféle boltokba, meglátogattuk Molly Malone híres szobrát, és hallgattuk az utcai zenészeket. Mivel két nappal voltunk Szent Patrik napja után, és az előző napon sűrű havazás miatt minden rendezvényt töröltek, a város szokatlanul kihalt és csendes volt kora este, szinte csak a turisták lézengtek benne.

A mesemondás 20-án reggel vette kezdetét. Először Bray-be, egy szomszédos városkába utaztunk, a Mermaid Arts Centre nevű helyre, ahol színházi előadást szerveztek nekünk: Két helyi iskola tinédzser diákjait hívták össze közönségnek. Az egyik suliból egyenruhás, szürke szoknyás, fekete térdzoknis, 15-16 éves lánycsapat érkezett, a másikból pedig 13 évesek vegyesen, egyenruha nélkül. Összesen körülbelül százötvenen ültek a nézőtéren, itt-ott helyi érdeklődőkkel, anyukákkal és gyerekekkel fűszerezve. Maga a helyszín első rangú kiszolgálásban részesített minket: Kaptunk profi mikrofonokat, rendes világítást, kávét, teát, sőt, még a FEST Európa-térképét is kifüggesztették a fejünk fölé. Hetvenöt percet kaptunk, hogy bemutassuk a kölyköknek, mi is az a storytelling - a tanárok állítása szerint még soha nem találkoztak vele.

Markussal úgy döntöttünk, felváltva fogunk mesélni. A sort ő nyitotta meg, egy személyes sztorival, ami aztán lassan családi sztorivá, majd egy rászedettördög-mesévé alakult. Ezután én következtem; Futika meséjét választottam, egy vajdasági magyar sztorit, mert végtelenül szeretem, hogy az izgága, folyton futkosó főhős végül megmenti azt, aki a furcsasága ellenére befogadta őt. Minden osztályban vannak gyerekek, akik nem tudnak nyugton ülni; az ő kedvükért választottam a mesét. Utána megint Markus következett, aki ezúttal a Kalevalából hozott egy nagyon érdekes részletet, amelyben egy varázsló asszony mágikus módon gyógyít meg valakit; csak kapkodtuk a fejünket a mindenféle őrült képek között, de Markus lendületes előadása mindenkit magával sodort. Ezt követve bemutattam a gyerekeknek Mátyás királyt, és elmeséltem a Gyevi bírót. Nagyon szeretem ezt a sztorit külföldi közönségeknek mesélni; a felnőttek jókat derültek rajta, a gyerekek pedig a végén már minden mondat után maguktól kántálták, hogy "Kivéve a gyevi bírót!" Innen ismét Markus váltott fel, aki egy személyes sztorit mesélt a gyerekkori szerelmeiről. Amikor ahhoz a jelenethez ért, hogy virágot vásárolt a spórolt pénzéből egy beteg osztálytársának, mind a száz tinédzser lány a közönségben hangos "Aaaaaaaaah!" sóhajtásban tört ki; annyira cuki reakció volt, hogy majdnem lefordultam a színpadról. Innen persze egyértelmű volt, hogy a románc lesz a telitalálat. Gyorsan ki is cseréltem az ötletem a záró mesére, és a felhőkön járó fiú helyett a Tündértó titkát vettem elő. Meg is lett a kellő hatás; Ágnest és Pistát kis közönségünk ugyanolyan olvadozós "Aaaaah!" sóhajokkal jutalmazta, mint az előző romácot. A hab a tortán az volt, hogy az előadás után az egyik srác odaszaladt Markushoz, hogy megkérdezze, mi lett később a lánnyal. Megint megállapítottam, hogy tiniknek szerelmet érdemes mesélni, minden mennyiségben (és nemtől függetlenül).

20-án este került aztán sor az "igazi" ünnepi fellépésre: A Poetry Ireland (Ír Költők) és a Storytellers of Ireland (Ír Mesemondók) közös estjére, melyet felnőtteknek hirdettek meg, és a Parnell tér egyik ódon épületében hoztak tető alá. Hatan voltunk műsoron, három költő és három mesemondó; csinos, nagyjából harminc-negyven fős közönségünk szépen megtöltötte a termet. Nuala Hayes konferált fel bennünket, aki a Bölcs Bolondok témát természetesen egy rövid trickster-mesével vezette fel (az a Naszreddin-sztori, amiben a hodzsa a ruháit eteti, csak olasz változatban). Utána felváltva ragadtak mikrofont költők és mesemondók. Moya Cannon több rövidebb verset olvasott fel; mindegyik valahogyan az emberi bolondsághoz és bölcsességhez kapcsolódott (többek között szó esett a szamárfülű királyról is). Markus megint csak az őseit meg az ördögöt vette elő, de itt a felnőtt közönségre való tekintettel tovább szőtte a mese fonalát, míg annyira rá nem lett szedve szegény ördög, hogy a saját péniszét fogyasztotta el kolbász helyett... A második költőnk Paula Meehan volt, egy apró, elegáns, és végtelenül humoros hölgy, aki mellesleg színdarabokat is ír. Azt mesélte el, hogyan bukott meg egy darabja amerikai producerek szemében, és a darabból olvasott (sírva röhögős) részletekkel támasztotta alá a ballépést (az egyik szereplő ugyanis az amcsikon poénkodik benne). Utána következett Jack Lynch, másik házigazdánk és jó barátunk, aki egy donegali népmesét mondott el három asszonyról, akik azon versenyeztek, ki tudd nagyobb hülyét csinálni a férjéből. Mivel a sztori eredetileg jó fél óra hosszú, Jack katonás tempóban masírozott végig rajta, és sikerült (nagy nevetések közepette) negyed órába sűrítenie. Őt követtem én. A sok kacarászás után egy szívemhez közel álló bölcs bolondról meséltem: Tündér Ilona álmát vettem elő, ami az első Pályuk Anna mese volt, amibe beleszerettem. A közönséget teljesen elbűvölte az elvarázsolt erdő, meg a szörnyű nevű főhős; utána többen odajöttek elmondani, hogy mennyire szerették hallgatni a tündérmesémet (és mivel vittem példányokat az új könyvemből, többen vásároltak is, hogy hazavihessék Pályuk Anna legszebb meséit magukkal). Az estet Theo Dorgan költő zárta. Két rövidebb mese közé ékelt be egy hosszabb verset, ami az 1916-os lázadásról szólt; teljesen más oldalról kapcsolódott a bölcsek és bolondok témájához. Arról beszélt, hogy tulajdonképpen bolondnak kell lenni hozzá, hogy fellázadjon az ember, amikor minden ellene szól - de mégiscsak bölcs bolond, aki megteszi, amikor a helyzet tarthatatlan. A vers szépséges volt, de szomorú, ezért Theo utána még elmondott egy rövidke mesét Naszreddin hodzsáról, aki egy lezárt határon át csempészett dolgokat. Így az este végül mégiscsak kacagással zárult. Miután feloszlott a közönség, átmentünk a szemközti épületben a Tanárok Klubjába, ahol sör és egyéb italok mellett éjszakába nyúlóan beszélgettünk, sztoriztunk még.

Azt hiszem, alaposan sikerült megünnepelnünk a Mesemondás Világnapját.